Vívás: magyarul idézi Aranyt a német vívás nagy legendája
Ha 1979-ben Funkenhauser László nem kel útra Szatmárról, könnyen lehet, hogy a német sport szegényebb egy vagy két olimpiai aranyéremmel. Az édesapa már a lányai születése után elhatározta, hogy semmiképp sem marad a városban. Mondogatta is a feleségének, Vári Évának, valamint gyerekeinek, Zitának és Hedvignek, hogy a jobb élet reményében mindenáron elmennek onnan, ahol kisebbségben vannak, és nem szeretik őket. Az volt a vágya, hogy a gyerekei boldogan nőhessenek fel.
Nem könnyű belegondolni, milyen lehetett akkoriban német névvel magyarul beszélve élni Romániában, ahol a kisebbségeket üldözték.
Tegyünk egy röpke történelmi kitérőt, amivel érthetőbb lesz a romániai németek helyzete. A Német Szövetségi Köztársaság 1967-ben vette fel a kapcsolatot Romániával, akkor kezdődtek az egyeztetések a két állam közt, hogy a nyugatnémetek érdemben segíthessenek a Romániában maradt német kisebbségnek , vagyis kimenekíthessék őket. Az alapvető emberi jogokat akarták megadni azoknak, akik a háború után a keleti blokk egyik legrosszabb részén maradtak.
Az volt a szokás, hogy minden egyes ember után fizetnie kellett Ceaușescu diktátornak, valamint a hírhedt titkosszolgálatnak, a Securitaténak néhány ezer márkát. Hosszú listát vezettek, azok voltak előnyben, akiknek rokonai éltek kint, mert ők megbízhatóan utaltak a családegyesítésért.
A mentőakció úgy zajlott, hogy először az édesapa mehetett, utána csatlakozott hozzá a családja. Funkenhauserék 1979-ben töltötték együtt az első karácsonyt Németországban. Az akkor 13 éves lányban nem hagyott túl mély nyomokat az ünnep, borongós idő volt. Csak részben fogta fel, hogy új élet kezdődik.
