Nevek, arcok, helyek – a száz legnépszerűbb magyar sportoló 1927-ben

Fluxuskondenzátor nem kell, könyvtári olvasójegy vagy Arcanum-előfizetés viszont elengedhetetlen (aki a saját polcáról emeli le a kiadványt, attól irigykedve kérünk elnézést) ahhoz az időutazáshoz, amelynek a 100-ak könyve című kötet fellapozásával lehetünk részesei.Fluxuskondenzátor nem kell, könyvtári olvasójegy vagy Arcanum-előfizetés viszont elengedhetetlen (aki a saját polcáról emeli le a kiadványt, attól irigykedve kérünk elnézést) ahhoz az időutazáshoz, amelynek a 100-ak könyve című kötet fellapozásával lehetünk részesei.

A Nemzeti Sport Nemzeti Sportkönyvtár-sorozatának 23. darabja 1927 áprilisában jelent meg, és két okból különleges. A maga korában elsőként valósította meg azt a szakmai és szurkolói igényt, hogy készüljön végre tabló a magyar sportélet legismertebb szereplőiről, ráadásul nem a szerkesztőségi elefántcsonttoronyban, hanem az olvasókat bevonva, pályázat keretében.

A kiadványt összeállító Nemzeti Sport-főszerkesztő, Vadas Gyula az előszóban leírja, az arcképcsarnokba bekerülő „százakon” kívül még vagy négyszáz magyar sportoló kapott szavazatot. Összesítésben a legtöbbet, 11 405-öt az 1926-ban 100 gyorson Budapesten Eb-t nyerő Bárány István úszó (rajta kívül Orth György, Fogl II Károly és Schlosser Imre jutott tízezer fölé), míg a labdarúgó Lutz II Lajos a maga 3260 voksával éppen elcsípte az egységesen egy oldal terjedelmű, rövid életrajzból és portréfotóból álló kötetecske utolsó lapját.

A100-ak könyve 1927-ben friss és hiánypótló munka volt, ma a forrásértéke kicsi, viszont kiváló kordokumentum. Csaknem egy évszázad távlatából ugyanis már nem fontos, hogy vajon miért hiányzik a listáról X, miközben Y-nak semmi keresnivalója sem lenne a legjobbak között, vagy hogy miként előzhette meg a szombathelyi futballkapus a világbajnok asztaliteniszezőt. Azt viszont érdekes látni, hogy a százas listán öt nőt is találni – Sipos Manci, Durand Zsuzsi, Várady Ily, Stieber Lotti és Mednyánszky Mária neve közül ma már talán csak utóbbié cseng ismerősen. Vagy ott van a „százak” sportági megoszlása. Nem meglepő, hogy negyven százalékuk labdarúgó, az már inkább, hogy a mezőny negyede atléta. A birkózás, a kerékpározás, a vízilabda és vívás ad még kettőnél több képviselőt, ugyanakkor akadnak olyan sportolók is, akik nehezen kategorizálhatóak – Kehrling Béla például négyszeres válogatott futballistaként, wimbledoni elődöntős teniszezőként vagy sokszoros bajnok asztaliteniszezőként is besorolható lenne, hogy a jégkorongot ne is említsük. De ott van a könyvben a kétszeres válogatott labdarúgó Pluhár István is, aki a Nemzeti Sport akkori rovatvezetőjeként egyes szám első személyben írta meg élete sporttörténetét.

Ám a legizgalmasabb talán nem is a nevek, a nemek vagy a sportolók aránya, és nem is az, hogy civilben ki jogszigorló, magántisztviselő, tímár vagy műszerész. Hanem az akkori (sport)nyelv e könyvnek (is) köszönhetően megőrzött eredetisége. Mert amikor azt olvassuk, hogy Orth Györgynek „bámulatos pompában bontakozott ki páratlan futballzsenialitása”     , vagy Darányi József  „komoly versenyei előtt, még ha ellenfelei nem is veszélyesek, szinte halotthalvány az izgalomtól”, nemcsak tudjuk, érezzük is hogy csaknem száz évet repültünk vissza az időben.

(Vadas Gyula /szerk./: 100-ak könyve. Száz magyar versenyző írásban és képben, Nemzeti Sportkönyvtár, 1927)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 26-i lapszámában jelent meg.)