Karanténkarikák – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2020.11.29. 23:42

Nem sok szó esik róla, de az olimpiai láng március 12-én annak rendje és módja szerint fellobbant, és hiába a tokiói játékok elhalasztása, ma is ég – a japán fővárosban egy biztonsági lámpásban. Arra várva, hogy nem egészen nyolc hónap múlva, 2021. július 23-án beteljesítse funkcióját, és jelképezze a versenyek létét.

Addig már nincs sok idő, legalábbis a kellő felkészülést tekintve. A versenyzőkre gondolok, akik ott lesznek, lehetnek az olimpián, s akik körül csend van. Szó sem esik róla, hogy milyenek lehetnek, lesznek a hétköznapjaik a tokiói hetek során – már ha lesznek egyáltalán tokiói hetek. Mert tudni semmit sem lehet biztosan, a járványhelyzet nem olyan, hogy valósan jövendölhessen bárki is a nyárra. Nem csupán a sportban, egyébként is.

Mindenesetre az öt karika urai elképzelni sem tudják, hogy ne legyenek játékok. Thomas Bach NOB-elnök a közelmúltban határozottan jelentette ki, hogy „mindennél fontosabb az olimpia biztonságos megrendezése. Kilenc hónap múlva a sportolók biztonságos környezetben versenghetnek majd”. Hogy közönség vagy üres nézőterek előtt, azt nem tudja, de lesz olimpia, és kész. Herr Bachnak sikerült maga mögé állítania a japán kormányt is, Szuga Josihide japán miniszterelnök azt hangoztatta, hogy az esemény látványos jelképe lesz annak, hogy az emberiség legyőzte a vírust. Hogy mitől lát a jövőbe, legyen az ő titka, valószínűleg az is. Ahogy arról sem esik szó mostanság, hogy országa polgárai nem állnak egy emberként mögötte, a többség nem érti, hogy miért a rendezés s nem a vírus leküzdése a legfontosabb.

Itthon a MOB-elnök Kulcsár Krisztán fogalmazott határozottan, kijelentve, hogy „Tokióban lesz olimpia, mindenki úgy készüljön; kérdések a járványból adódó körülmények, szabályozások, szigorítások körül lehetnek, de ezek a tényen nem változtatnak. A japánok tökéletesen meg fogják oldani a feladatot.” Véleménye a sportolói bizottság ülésén hangzott el, ahol az is érv volt, hogy „a sportolók 72 százaléka egyetlen olimpián vesz részt, így nem lehet alternatíva a játékok eltörlése”.

Mindez összecseng azzal a véleménnyel, amely szerint egy olimpiát nem lehet csak úgy lemondani, mint mondjuk egy esküvőt. Olyan már volt, hogy elmaradtak a játékok, de – folytatódik az érvelés – például 1948-ban a világháború romjain London már olimpiát rendezett, ez mindent elmond a NOB mindenkori vezetőségének álláspontjáról.

Kétségeim nincsenek, hiszen olimpia híján ugyan mi szükség az olimpiai bizottságokra szerte a világon. Főként mostanság, amikor – mondjon akárki akármit – azért az emberi élet csak fontosabb, mint a versenyek. Nem hepciáskodom, az Olimpiai Chartát böngészve gondolom, hiszen a dokumentumban hangsúlyosan szerepel a „társadalmi felelősségvállalás”, az „egyetemes erkölcsi alapelvek” tiszteletben tartása, a cél pedig az, hogy a sport „az emberiség harmonikus fejlődése” szolgálatában álljon. Biztos minden ötkarikás hatalmas kapásból előhúzza tarsolyából a szép szavakat, ha nyilatkoznia kell, de azért a bevétel, a nyereség sem kutya, ami az olimpiákkal jár.

Nem a levegőbe beszélek, hiszen éppen ezeken a hasábokon olvashatták a közelmúltban Bach elnök úr írását (október 24., Barátság és önzetlenség), ami remek hitvallás az olimpiai eszme mellett, ám akkor született, amikor jobban érdekelt volna mindenkit, hogy mi a véleménye a mostani vészhelyzetről, ne adj' Isten: mi a teendő?

Nálam ez lett volna a kötelessége, akkor szolgálta volna leginkább a főszereplőket: a sportolókat. Akik nemigen beszélnek arról, mit is tesznek júliusig, nem is beszélhetnek, mert fogalmuk sem lehet. „Már ha megrendezik az olimpiát...” – teszik hozzá a legtöbben, amikor a terveikről, a lehetőségeikről kérdezik. Érthetően, hiszen úgy várják el a versenyzőktől, hogy készüljenek, hogy előfordul, nem is tudnak hol edzeni. Illetékes helyről (NOB) erre az a válasz, hogy hallják a sportolók aggodalmait, és az ő érdekeiket szem előtt tartva felelősségteljesen fognak cselekedni.

Itt tartunk nem egészen nyolc hónappal a tervezett rajt előtt, ami meglehetősen – kevés. Vagy: furcsa.

A múltban ilyenkor már...

Maradva Tokiónál, 1964-ben már tudtuk a Népsportból, hogy a „KLM óriásgépe előreláthatólag szeptember 25-én emelkedik majd magasba a Ferihegy betonjáról Tokió felé”, a későbbi aranyérmes birkózó, Polyák Imre pedig stabil program alapján készülhetett, „reggel főképp erőnlétünk javítására végzünk gyakorlatokat, futunk, súlyzózunk, gyógylabdával, ugrókötéllel dolgozunk, sőt néha még a jeges pályán focizunk is. Délután viszont szőnyegmunka szerepel a műsoron” – mondta.

Négy esztendővel később, 1968-ban, Mexikóváros előtt a majdani kétszeres aranyérmes párbajtőröző, Kulcsár Győző már a részletekre is gondolhatott: „Erőnlét, ez a varázsszó! Igyekszem fizikai képességekkel is alátámasztani vívótudásomat. Az iskolázásban, a gyakorló vívásban arra törekszem, hogy könnyedséggel tudjam felépíteni támadásaimat.” A valaha volt legjobb magyar öttusázó, a Mexikóvárosban egyéniben ezüst-, csapatban Móna Istvánnal és Török Ferenccel aranyérmes Balczó András is rögzített programmal szolgálhatott: „Hat-nyolc öttusaversenyen készülünk az olimpiára. Ezenkívül néhány úgynevezett részversenyen is indulunk, olyanokon, amelyeken a felkészülés helyzetétől függően két-három versenyszám szerepel. Elsősorban a technikai számokban akarunk sok versenyen részt venni, mert csak így lehet megszerezni a nélkülözhetetlen biztonságot. Különösen vívásban szeretnénk nemcsak hazai, hanem nemzetközi ellenfelekkel is találkozni.”

Újabb ciklus elteltével, 1972-ben, München előtt a viadalokon egy-egy ezüst- és bronzérmet szerző Gyarmati Andrea sem bízott semmit a véletlenre. „Miniszteri engedéllyel már januárban leérettségizem, hogy utána minden erőmet az olimpiai előkészületekre fordíthassam. Nehéz lesz mind a kettő, de hiszem, hogy sikeresen túljutok rajtuk” – mondta, s mondhatta. Miközben Beckl Sándor MOB-elnök, a súlylökők és a diszkoszvetők edzése utáni látványos közhelye is más hangsúlyt kap a mai helyzetben: „Ha a többi sportág tagjai is ezt teszik, akkor... Nos, akkor bármiféle jóslás nélkül is nyugodt szívvel várhatjuk az olimpiát.”

És végül 1976, a Montreal előtti időszak. Íme, a gerelyhajításban világrekorddal (94.58) aranyérmes Németh Miklós téli szavai: „Egyelőre minden jobban megy, mint tavaly. Megnyugtatóan fel lehet mérni, hol tart az ember a felkészülésben. Ha továbbra is jól adagolom az edzésmunkát, s nem jön közbe betegség vagy sérülés, akkor derűlátó lehetek...”

Összefoglalásként érdekes lehet, amit Csanádi Árpád, a NOB magyar tagja írt a mexikóvárosi olimpia előtt valamivel több mint nyolc hónappal: „Alig 250 nap. Ez lehet kevés is, de elég is. Kevés, ha edzés felesleges utazás, betegség vagy szervezetlenség miatt kiesik, vagy pedig az előző évek elmaradt vagy csökkentett edzésmunkáját akarják most »rohammunkával« pótolni. (...) Elég az idő azonban azoknak, akik eddig is becsületesen készültek. Elég, hiszen a 250 nap 350–500 edzést is jelenthet – sportáganként változóan – és ez még a legjobbaknak is fejlődési lehetőséget ígér.”

Ennek alapján sem rózsás most a helyzet. És akkor még nem tud(hat)juk, van-e a klasszisokban, a klasszisainkban félelem. Általánosítani nem lehet, nem érdemes, de biztos akad jó néhány olimpikon, akinek nem feltétlenül elég, hogy a szervezetek, hatóságok derűlátók, megesett már az emberiség történelme során, hogy a „hivatal” tévedett (fogalmazok finoman). Aligha tudjuk meg, kiben munkál a félsz, hiszen a bajnokok mostanság hősök, nem fér bele a róluk kialakult vagy inkább kialakított képbe, hogy bizonytalanok is lehetnek, mint – mi.

Miközben a klasszisnál többet ér – az ember.

Akár hiszik, akár nem.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik