Belgrád fényei – Csillag Péter publicisztikája

Kihasználtam a Budapest–Belgrád szupervasút átadása előtti esélyt, hogy a hagyományos araszolós tempóban, szegedi és szabadkai átszállással (plusz Szeged és Röszke között váratlan vonatpótló buszozással), a lassú utazás kényszerű időtlenségét kiélvezve háromnapos vakációra Szerbia fővárosába kanyarodjak. Különösebb cél és apropó nélkül, a Crvena zvezda-múzeumot leszámítva sportos programtervektől mentesen érkeztem a Duna és a Száva találkozásánál kiépült metropoliszba. Hivatalos kalauzok ajánlószövegei helyett irodalmi utazók leírásaival hangolódtam, például a Nobel-díjas szerb klasszikus, Ivo Andrics szavaival: „Ez a nagy város, úgy tűnik, mindig ilyen volt: szakadt és megosztott, mintha nem is létezne, hanem örökké csak teremtenék, építenék és felvirágoztatnák… A város két folyón, a nagy tisztáson, a szelek szárnyán.” A 2023-ban elhunyt író-filmrendező, Dusan Velicskovics a multikulturális nyüzsgésre és a 21. századi átalakulásra utalva a világ nagyvárosainak köztársaságába sorolta Belgrádot, és megfigyelésével összecseng a délszláv világ labdarúgásának szenvedélyes olasz kutatója, Gianni Galeri 2024-es, Balkan Football Club című könyvének állítása: „Nem kétséges, Szerbia túlságosan szűk a fővárosához képest.” Érdekes a magyar sportolók reflexióit is előkaparni, Le Corbusier francia építész hírhedt mondására („Belgrád a világ legcsúnyább városa a világ legszebb helyén”) némiképp rímel például a válogatott labdarúgó Cseh László 1940-es évekbeli árnyalt kritikája: „Milyen idomtalan ez a Belgrád, milyen görbék az utcái!”

Idomtalan… Ez jó szó, bár az eklektikus városépítészetet, a történelmi rétegeket felülíró modern hatásokat, a nacionalizmus üzeneteit harsogó kihívó falfirkákat, a bohémnegyed hippi életérzést idéző levegőjét, nemzetközi szellemi pezsgését tapasztalva talán még mindig Karinthy Frigyes megfigyelése a legpontosabb: „Belgrád nem akar neked tetszeni, de eléri, hogy ne tudj elmenni mellette szó nélkül. Olyan, mint egy sietve összedobott, modern metropolisz, amelynek a pincéjében még ott porlad a középkor, a kávéházaiban pedig már a jövő század politikáját vitatják a füstben.Ha egyetlen korszerű képbe kellene sűríteni mindezt: ahol este a Hunyadi János dicsőségét hirdető nándorfehérvári bástyák kivilágított ormain fiatalok százai hallgatják, amint odalentről, a folyóparti Kalemegdan parkból zengenek az ausztrál Nick Cave szívbe markoló rockballadái, a szédítő térben valóban összecseng múlt és jelen, Balkán és a nagyvilág. 

Ahogyan összecseng a város talán legizgalmasabb múzeumában is. A jelenet kitörölhetetlenül, zsibbasztóan telepszik a látogató agyára: angyali mosoly, jófiús tekintet, csilingelő hang… Az 1996-os belgrádi tévéfelvételen elegánsan öltözött úriember énekli mellette ülő, cicomás kedvesének Elvis Presley szerelmes slágerét a stúdió neoncsöves, rózsaszín díszletei előtt: „Can’t you see I love you? / Please don’t break my heart in two / That’s not hard to do / ’Cause I don’t have a wooden heart”. Amikor ehhez a sorhoz ér, „…hiszen nincsen fából a szívem”, az előadó negédes pillantást küld a tupírozott hajú, ékszerekkel gazdagon kidekorált hölgy felé, aki történetesen az azóta is töretlen népszerűségű szerb popdíva, Ceca. A trubadúr pedig maga az akkori férj, Zseljko Razsnatovics, ismertebb nevén Arkan, az utóbb nemzetközi elfogatóparanccsal körözött háborús bűnös, a Tigrisek nevű szerb félkatonai szervezet vezetője, a délszláv háború hírhedt alakja, etnikai tisztogatások végrehajtója, a 2000 januárjában belgrádi hotelben meggyilkolt kiskirály, aki a futballban is szerepet vállalt: az 1990-es évek második felében például az FK Obilics futballcsapatának elnökeként verőlegényei révén az ellenfeleket zsarolta, fogva tartotta, fegyverrel fenyegette. 

A Maxovizija című televíziós show-műsorban eltrillázott szerenádja ideggyötrő módon, végtelenítve zsong a falak között A kilencvenes évek labirintusa című belgrádi múzeumban, amely elsőre lehetetlennek tűnő kihívásra vállalkozik: a Jugoszlávia szétesését és a balkáni háborút kísérő traumákat, hétköznapi történeteket, keserves küzdelmeket, szimbolikus pillanatokat, személyes sorsokat igyekszik feldolgozni és az eltelt három évtized szűrőjén keresztül bemutatni a 2020-as évek befogadóinak. A készítők dicsérete, hogy a kiállítás kivételes érzékenységgel, a különböző narratívákat párhuzamosan szerepeltetve, a nemzeti sérelmeket józan történelemszemlélettel kezelve igyekszik ítélkezésmentesen terelni a nézőt a kilencvenes évek zegzugos útvesztőjében. Az egyetlen határozott és következetesen képviselt elvi alap a háborúellenességé, ha hősöket kell választani, őket a Balkánt lángra lobbantó nagypolitikának fityiszt mutatók, az összeszorított fogú békekeresők, a titkos vagy nyílt ellenállók között lehet keresni. Egy sajátos portréfalon néven is nevezik a civil világ fénylő alakjait, köztük jeles sportolókat: Goran Csengicset, a szarajevói születésű jugoszláv válogatott kézilabdázót, aki szomszédját menekítve halt mártírhalált 1992. június 14-én (ma sportcsarnok viseli nevét a bosnyák nagyvárosban), vagy Szrdjan Alekszics boszniai szerb színészt, ifjúsági úszóbajnokot, az utcán megtámadott muszlim férfi segítségére siető sportembert, akit vasrudakkal vertek agyon (története két dokumentumfilmet is ihletett, a Szrdjo és a Krugovi címűt). Néhány éve Zágrábban az Image of War című fotókiállításon tapasztalhattam meg a szándékot az etnikai konfliktus súlyos örökségének újragondolására, a nemzedéki sebek kezelésére, a reménytelennek tetsző kísérletet a posztjugoszláv megbékélés elősegítésére.

A zavaros kilencvenes évek hajnalát egy-egy meghatározó mozzanat illusztrálja a belgrádi múzeumi labirintusban, felidézve az emblematikus sportpillanatokat is. A jugoszláv férfi kosárlabda-válogatott 1990 augusztusában nyert világbajnoki címét, amelynek ünneplése során a szerb csapattag, Vlade Divac kirántotta a pályára futó, horvát zászlót lobogtató szurkoló kezéből a nemzeti jelképet. Az 1990. szeptemberi Hajduk Split–Partizan Beograd bajnoki mérkőzést, amelyen a botrányos tömegjelenetek közepette a hazai tábor felgyújtotta a stadion árbócán lengedező, idejétmúltnak tekintett jugoszláv zászlót. A Szinisa Mihajlovicsot ifjúsági jugoszláv válogatottként ábrázoló fotót, amelyet golyó lyukasztott ki: a megrázó történet szerint a szerb futballcsillag családjának a háború idején menekülnie kellett a horvát területre eső Boro falujából, házukat felrobbantották, a játékos falon maradt fényképét – mint utóbb kiderült – legjobb gyerekkori barátja lőtte ki. És persze láthatjuk a leghíresebb esetet, a sokak szerint a délszláv háború jelképes kezdő pillanatát jelentő, 1990. május 13-i Dinamo Zagreb–Crvena zvezda mérkőzést, amelyen a politikai és etnikai feszültség hatvan sebesülttel járó, brutális tömegverekedésbe torkollott. A zágrábi csapatkapitány, Zvonimir Boban a Dinamo-szurkolókat védelmezve belerúgott egy rend­őrbe, a mozzanat az emlékezetben történelmi erejű futballjelenetté merevedett. A zágrábi Maksimir Stadion pokla a két rettegett szurkolótábor, a zágrábi Bad Blue Boys és a belgrádi Delije összecsapásából lobbant lángra – az utóbbi csoport vezére pedig nem volt más, mint a bájos hangú „balkáni Elvis”, a háborús képességeit később élesben is bizonyító Arkan.

Elegáns villája nem messze feküdt Belgrádban a Rajko Mitics Stadionnak nevezett Marakanától, amelynél ma is erősen érzékelhető a Delije-tábor hatalma, befolyása: sokatmondó, hogy az ultracsoport szuvenírboltja körülbelül kétszer akkora, mint a klub hivatalos ajándékboltja. Politika és futball összefonódását sem nehéz azonosítani, a Crvena zvezda-múzeumban kiemelt vitrin mutatja be a mez­szponzor Gazprom szerepvállalását és az orosz baráti kapcsolatot, több fényképen is megidézve Vlagyimir Putyin orosz elnök 2011-ben tett látogatását a belgrádi stadionban. 

A Dedinje nevű városnegyedben, a tehetősek környékének számító dimbes-dombos zónában fekszik a Crvena zvezda és a Partizan Beograd otthona éppúgy, mint a nevezetes Jugoszlávia Múzeum. Az eredetileg 1962-ben megnyitott, Josip Broz Tito 70. születésnapjára épült állami intézmény az újrafésülési erőfeszítések dacára ma is őriz valamit a jugoszláv idők propagandisztikus jellegéből, mintha a történelmi keretek közé ragadva még ennyi idővel a mesterséges óriásállam szétesése után is keresné funkcióját. Itt, a hegyoldalban magasodó épület Virágházában található Tito marsall fehér márványsírja, évente 120 ezer látogató keresi fel a kultikus helyszínt, amely az idősebb generációk tagjai közül sokakban ébreszt ma is nosztalgikus érzéseket. Bár 1980 januárjában még a Hajduk Splittel mérkőző Manchester United is gyors gyógyulást kívánt a nagybeteg államvezetőnek aláírt labdájával,

négy hónappal később Jugoszlávia elveszítette mozdíthatatlan vezérét. A nemzedéki trauma korabeli emlékképeit figyelve pedig értelmet kap az 1990-es évekbeli belgrádi utcai felirat: „Jobb volt akkor, amikor rosszabb volt.”
De megkockáztatjuk: talán még annál is jobb most.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!