Gyász: elhunyt Takács János világbajnok asztaliteniszező

Taki. Mindenki így hívta az örökké vidám, bohém korábbi asztaliteniszezőt, akit talán csak azért nem emlegetnek a sportága legnagyobbjai között, mert ott volt előtte a legendás hármas, Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor. A tehetségét senki sem vitatta, azt pedig ő is pontosan tudta, többre is vihette volna, bár amit elért, így sem kevés: a Phenjanban világbajnoki címet szerző csapat kapitánya, Berczik Zoltán benne – és persze Kreisz Tiborban – látta azt, aki adott esetben helyettesítheti a nagy hármas egyikét. Soha nem titkolta, hálás volt Jónyeréknek, mert tudta, nekik köszönhetően lett belőle is világbajnok, s ezt soha nem feledte. Persze nem is Takiról lenne szó, ha nem mutogatta volna büszkén az 1978-as Budapest-bajnokságon készült fényképet: a dobogó tetején áll, a második és a harmadik fokon pedig Klampár, Jónyer és Gergely. „Ilyen fotója senkinek nincs, szóval aki beszól, hogy csak tapsoló voltam, az… szóval az jöhet egy kicsit beszélgetni…” – mondogatta arra utalva, hogy a phenjani vb-n ugyan játszott, ám a legfontosabb meccseken nem kapott lehetőséget, a kispadról szurkolt a többieknek. Szókimondó, időnként kifejezetten balhés játékosnak számított, voltak ügyei, többnyire mégis megúszta enyhébb büntetéssel, mert – ahogy fogalmazott – általában kedvelték, szeretetre méltó őrültnek tartották.

Az igazi büntetést valójában az élet rótta rá, hiszen szegény sorból indulva verekedte el magát a világbajnoki dobogó tetejéig, ám az ital okozta függőséggel többségében képtelen volt megküzdeni.

Decemberben, a 70. születésnapja alkalmából készült interjúban erről is nyíltan beszélt: „Az edzések, a versenyek után ment a sörözés, majd Németországban és Svájcban is ittam, de nem vizet. Tudja, azt nem szeretem. Mindig is profi voltam, szóval edzés és meccs előtt soha nem ittam, erre figyeltem. Ha viszont nem voltak versenyek… Megtörtént, hogy hazajöttem és egy hónapra beköltöztem egy étterembe, amit az egyik barátom vezetett, ezalatt ötven liter bort ittam meg. Köszvényt kaptam a piától, két hónapig mankóval jártam, azt is túléltem.”

A pályafutása vége felé előbb Németországban, majd Svájcban légióskodott, majd ott telepedett le, s csak harminchárom év után tért vissza Magyarországra. Nagy álma volt, hogy az óbudai lakását siófokira cserélje, de csakis olyanra, amelynek a teraszáról látszik Tihany, Badacsony, a víz pedig ott van tőle ötven méterre, de ezt már nem élhette meg.

Taki elment.

A phenjani bajnokok a kapitány, Berczik 2011-es halála után eggyel megint kevesebben maradtak.