Félni, megijedni – Deák Zsigmond jegyzete

Gyorsan tisztázzuk, véleményem szerint az ismert szólásmondással ellentétben egyáltalán nem jobb félni, mint megijedni. A folyamatos negatív tudatállapot, a permanens félelem ugyanis mély nyomot hagy testben és lélekben egyaránt, míg az egyszeri ijedelmet „csak” túl kell élni. Ezt akár szó szerint is lehet érteni, ha az idei legnagyobb sportesemények, a németországi labdarúgó Európa-bajnokság és a párizsi olimpia felett Damoklész kardjaként lebegő terrorfenyegetettségről beszélünk. Hozzáteszem, a kontinensviadalok 64 éves történetében szerencsére még nem történt a témához köthető atrocitás, pedig például az előző Eb-t nem is egy-két, hanem tizenegy országban rendezték. Az olimpia biztonsági szempontból valamivel jobban lokalizálható, mégsem vérmentes: az izraeli sportolók elleni 1972-es müncheni támadást, valamint az 1996-os atlantai robbantást szívesen kitörölnénk a modern kori játékok 128 esztendős histó­riájából.

A jelenlegi világpolitikai helyzetben nem (pontosabban sem…) tűnik üres szólamnak farkast kiáltani, ha a sportolókra és a nézőkre leselkedő veszélyekről esik szó, de a példák zöme azt mutatja, ezek a bizonyos farkasok inkább az őrizetlen bárányokra vadásznak. Biztonsági szakemberek ezt úgy mondják, hogy sokkal inkább puha célpontokat keresnek, tehát könnyen támadható koncerttermet, bevásárlóközpontot, metrómegállót valahol a „senki földjén”. Az Eb-n és az olimpián viszont rendőrök, katonák tízezrei vigyáznak a jelenlévőkre (egyre növekvő összegért), bármilyen terrorcselekmény elkövetése sokkal nehezebb itt és ekkor, mint bárhol máshol és bármikor máskor. Cserébe persze, ha csak egy karcolás esik valakin, azt a sporteseményhez kötik majd, és beárnyékolja az egészet. 

A Jóisten és hivatásom ajándékaként sportújságírói munkám gyakorlása közben volt szerencsém tudósítani három olimpiáról és egy futball-világbajnokságról, s nem a történelem előtti békeidőkben, hanem az ilyen szempontból cezúrának számító 2001. szeptemberi New York-i terrortámadások után. Mindig biztonságban éreztem magamat, és (tudomásom szerint) sosem kerültem veszélybe. Őszintén ezt kívánom a 2024-es Európa-bajnokság és az olimpia minden egyes résztvevőjének. No meg azt, hogy ne féljenek, de ne is ijedjenek meg, ami rajtuk múlik, tegyék meg, tehát készüljenek fel a lehető legtöbb eshetőségre. Mindenre úgysem lehet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!