Vívó-vb: Talán jobban kellene saját magamban hinnem – Kun Anna

– Mindössze három másodperc volt a negyeddöntőből, amikor francia ellenfele kiegyenlített. Pörgessük vissza az idő kerekét: mit csinálna másként?
– Valószínűleg nem hátrafelé mennék, hanem előre, és én irányítanék. Nagyon beszorultam a végére, és ez nem bizonyult jó taktikának.

– Beszorult vagy Candassamy beszorította?
– Kicsit mindkettő. Nem volt ellenemre, hogy hátrafelé menjek, de ő is tolt előre. Sajnálom. Egyébként nem tudtam, hogy ilyen kevés idő van hátra az asszóból, nem néztem az órát. Az aranytusnál viszont már én akartam irányítani, hogy én adjam a tust – nem sikerült.

– Kívülről nézve gond nélkül jutott el a nyolcas táblára, ez nyilván nem így van, ugyanakkor az állandó nyolc közé jutása azt mutatja, hogy igenis klasszis vívóvá érett, aki már nem örül felhőtlenül a sima pontszerző helyezésnek.
– Nem gondolom magam klasszis vívónak, éppen azért nem, mert a legnagyobb versenyekről még hiányoznak az érmek. Az persze nagyon jó, hogy stabilan ott vagyok az élmezőnyben

– Nem most kell ezt megfejteni, mégis: miért hiányoznak az érmek a nagy viadalokról? Tovább kell érnie, netán terhet pakol a vállára?
– Elsőre azt mondanám, pechem van, ám ez nyilván nem igaz. Azért a versenyek végén már apróságokon múlik egy-egy asszó vagy egy-egy tus. Nem biztos, hogy elég az, ha elvégzem év közben a munkát. Talán jobban kellene saját magamban hinni.

– Az edzője, Plásztán Attila azt mondta, már fogták az érem szélét – három hete a krakkói Eb csapatversenyén meg az aranyat. Mindkétszer kikapott egy tussal, ugye innentől nem temeti magát, s nem gondolja, hogy nem tudja jól befejezni az asszókat?
– A krakkói vereséget már feldolgoztam, és inkább építkezem belőle. Ezúttal azért vagyok bosszús, mert a plovdivi egyéni Európa-bajnokságon ugyanígy kaptam ki... Mindkétszer közel voltam az éremhez, emiatt van bennem rossz érzés. De azzal nyugtatom magam, hogy amikor majd nagyon kell, akkor majd másként alakul.