100 éve született Franco Zeffirelli, a Fiorentináért megszállottan rajongó filmrendező
„Sajnálom, hogy egy Juventus szintű egyesület, amelyet Európa egyik nagy klubjaként tartanak számon, maffiaügyekkel kényszerült bemocskolni a kezét. A bajnoki címeinek a felét bírói csalások segítségével nyerte meg” – olvasni Franco Zeffirelli filmrendező súlyos vádját a La Nazione című lapnak adott, 1983 elején közölt interjúban. A száz éve, Gian Franco Corsi néven született, 96 évesen, 2019. június 15-én elhunyt világhírű olasz filmrendező A makrancos hölgy, a – fiatalkorú színészek filmbeli levetkőztetése miatt mostanság vitát ébresztő – Rómeó és Júlia, a Napfivér, Holdnővér, A názáreti Jézus, a Jane Eyre és a Tea Mussolinivel készítőjeként a filmművészet megkerülhetetlen tekintélye. Ami pedig a labdarúgás világát illeti, ha létezett volna ilyen, a Juventus-ellenesség Oscar-díját alighanem minden évben megkapta volna.
Firenzében látta meg a napvilágot, a toszkán kultúrfellegvár életének fontos közege volt, a város nagy futballklubja iránti szenvedélyes szurkolói kötődése érthető. „Olyannyira szerettem a Fiorentinát, hogy szinte el akartam venni feleségül” – vallotta meg egyszer, és arról is büszkén mesélt, hogy 1969-ben a csapat iránti rajongása miatt esett kómába. Gina Lollobrigidával, az ünnepelt dívával és Gian Luigi Rondi filmkritikussal száguldott a stadion felé a Fiorentina–Cagliari mérkőzésre, a volánnál ülő színésznő szédült tempóban robogott a Rolls-Royce-szal a város utcáin, a februári esős időben azonban az autó megcsúszott és karambolozott. Az utasok közül a legsúlyosabban Zeffirelli sérült meg, harminckét csonttöréssel szállították kórházba, három napig nem volt eszméleténél, és csak hónapokkal később tudott felkelni az ágyból. „Amint lábra álltam, rohantam ismét a stadionba, hogy megünnepeljem a Fiorentina bajnoki címét…” – emlékezett később Firenze boldog tavaszára, amelynek a végén a csapat éppen a Cagliarit megelőzve nyerte el a scudettót.
A szédült Fiorentina-rajongás azonban még a két együttes közötti régi vetélkedés ismeretében sem magyarázza Zeffirelli Juventusszal szemben táplált, mély és változtathatatlan ellenérzését – egy kifinomult művész esetében mégsem illik az utálat szót használni…Az ünnepelt filmrendező egyetlen alkalmat sem mulasztott el arra, hogy a Juventusnak nyilvánosan odaszúrjon, érzelmei időnként annyira elragadták, hogy nem volt tekintettel a sportszerűség követelményeire sem. Konkrétabb példa nem kell: Mike Bongiorno könnyed televíziós műsorának vendégeként az orrát látványosan egy Juventus-zászlóba fújta.
Hogy honnan eredt szélsőséges megvetése, nem egyértelmű, mindenesetre nyilatkozatai alapján erős hatással volt rá egy fiatalkorában hallott torinói megjegyzés a Fiorentina pályájáról: „Minek ekkora stadion egy mucsai kiscsapatnak?” A lekicsinyelt helyszín gyerekkora mitikus futballmonumentuma volt, nyolcéves kisfiúként ott ült a tribünön 1931-ben a Giovanni Berta Stadion ünnepélyes avatásán, a Fiorentina–Admira Wien mérkőzésen, sőt később maga is játszhatott a gyepén (a stadiont utóbb többször átépítették és átnevezték, ma Artemio Franchi Stadion a neve). A sértés tehát fájó pontot ért nála, ám saját visszaemlékezése alapján nem a kritikus mondat volt az egyetlen indok a szembenállására: „A hetvenes években a Juventus pöffeszkedése vezetett oda, hogy a lilák lázadásának a vezére lettem. Megromlott Gianni Agnellivel ápolt barátságom is, hiába hívogatott utóbb, hogy próbáljon megnyugtatni.” A torinóiak legendás vezetője később így vallott klubja első számú kritikusáról: „Nagyszerű rendezőnek tartom! De ha kinyitja a száját a futballról, hallgatni sem bírom.”
Márpedig a cikk elején idézett 1983-as interjúban kinyitotta. Nem tudott napirendre térni afelett, ahogyan a Juventus az előző évben megnyerte a bajnokságot, éppen a címért utolsó pillanatig harcban álló Fiorentina előtt: az olasz futballemlékezetben azóta is gyanús epizódként élő záró fordulóban a torinóiak némi bírói segítséggel nyertek 1–0-ra, míg a Fiorentina vélt játékvezetői hibák következtében csak döntetlenre végzett, így egy ponttal lemaradt az aranyéremről. „Csodálatos ez a Fiorentina, amely inkább lesz második, mintsem hogy rablónak álljon. A bajnoki címet a Juventus szokott bundái miatt buktuk el. Borzalmas nap ez, mégis végtelen a lila öröm” – kommentálta a történteket Zeffirelli, a torinói klub elnökéről pedig a következőt mondta: „Boniperti kiállhatatlan alak. Láttam, ahogy mogyorót rágcsál a lelátón, éppen úgy festett, mint egy amerikai maffiózó.”
Az ominózus interjút óriási felháborodás fogadta Torinóban, Giampiero Boniperti és a Juventus jó hírnevének megsértése miatt beperelte a filmrendezőt. Az évekig húzódó, többkörös bírósági eljárás végén az ítélet Zeffirellit 37 millió líra megfizetésére kötelezte. A nagy vihart kavaró ügy nem riasztotta el a művészt további odaszólásaitól, az 1985-ös Juventus–Liverpool (1–0) BEK-döntőn bekövetkező, 39 áldozattal járó Heysel Stadionkatasztrófa nyomán például megjegyezte: „A Juventusnak át kellett másznia a holttesteken, hogy kupát nyerjen.”
Sok évvel később, amikor a Fiorentinának éppen nagyon rosszul ment a szekér, így bírálta övéit: „Csapatunk olyan mélységbe csúszott, hogy bárki, még a Juventus is jobb nálunk.” Szélsőséges, túlfűtött indulatait talán maga is a futballhoz tartozó sajátos érzelemvilág részeként kezelte, vagy legalábbis bocsánatos bűnként. Mint fogalmazott: „A futballszenvedély ragyogó trükk a fiatalság megőrzéséhez. Gyerekesen viselkedni, őrült módjára szurkolni a csapatért, követni a meccs rítusait – e szokások felett sohasem jár el az idő. Igaz a mondás, hogy a labda lángra lobbantja a lelket. Néha az ember túllép határokat, állattá válik. Van valami különös abban, és nem csak képletesen értve, ahogyan a futball gerjesztette légkör a háborús érzelmeket megjeleníti. Mindenkinek megvannak a maga szörnyetegei.”
És ha Zeffirelli későbbi vallomásából indulunk ki, a szörnyetegek időnként tündéralakot öltenek: „Hogy hányszor estem életem során szerelembe? Kérdés, mit értünk szerelmen. A-tól Z-ig kevésszer, A-tól C-ig sokszor. Különösen a calcióval.” Nagyon szépen tudott beszélni a labdarúgásról, ám bármily költői megfogalmazásokra ragadtatta is magát, a végén mindig ugyanoda lyukadt ki. Túl a hetvenes, nyolcvanas évek sérelmein és a Juventust egy évre a Serie B-be száműző 2006-os calciopoli-botrányon, 2015-ben így ábrándozott: „Ha nem álmodunk, meghalunk, fiatalok! Álmodni muszáj. Én például még mindig dédelgetem az álmomat, hogy a Juventust újra a másodosztályban lássam: mindenki tudja, milyen módszerekkel boldogult a futballban. Ezzel együtt, bármekkora Juventus-ellenes vagyok, el kell ismernem, hogy bizonyos értelemben ez a csapat is hozzájárult a futballhoz, mint látványossághoz.”
Lám, idős korára Zeffirelli is hogy megenyhült…
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 11-i lapszámában jelent meg.)
