Vívás: az elfeledett olimpiai érmes vallomása
„Csalódottak voltunk mi is. Ezért is örültem most annak, hogy együtt lehettem a korábbi bajnokokkal, akik valami igazán komoly dolgot csináltak ebben a városban, ezen az olimpián” – mondta az index.hu-nak Kalmár János, aki New Orleansból érkezett az emléktúra helyszínére. 1970-ben egy bécsi verseny után nem tért haza, és orvosként futott be karriert az Egyesült Államokban, míg itthon hallgattak a távozásáról.
„Mi kikaptunk az olaszoktól az elődöntőben, nem lehettünk maradéktalanul büszkék – folytatta a visszaemlékezést az olimpiai bronzérmes kardvívó, aki 1962-ben ifjúsági világbajnokságot nyert, míg az olimpia után vb-2. volt Kubában. – Nem tudom, hogy rászolgáltunk volna-e az aranyra, hogy mi voltunk-e a legjobb csapat. De sajnos a döntőben a későbbi győztes szovjetek tudását nem tesztelhettük le. A csalódottság érzése nem változik bennem ennyi idő után sem, noha pozitívan szemlélem sportolói pályafutásomat. Ha otthon maradok, talán megnyerjük a 'hetvenkettes olimpiát.”
Kalmár családi hátterével, énekesként ismertté vált édesapja megpróbáltatásairól, amiket a kommunizmus évei alatt kellett átélnie, bővebben is foglalkozik az index.hu cikke.
Az állambiztonság által szemmel tartott Kalmár a saját sorsa alakulásával kapcsolatban így fogalmazott: „Az én sorsom így volt megírva. Az 1984-es olimpián még jártam, versenybíróként alkalmaztak. Furcsa irónia, de én kicsit hálás vagyok, hogy valaha zaklattak és elüldöztek. Különben nem kerültem volna át a napos oldalra, valószínűleg soha nem derülhetett volna ki, alkalmas vagyok-e előadások tartására, orvosok tanítására. Groteszk és paradox, de velem jót tettek azzal, hogy nem hagytak békén, hogy megkeserítették a mindennapjaimat.”
Meccsnézés a Zócalón a történelem díszletei között
