Nemzeti sportügy – Ballai Attila jegyzete

Labdarúgó-válogatottunk idén garantáltan nem szerepel világversenyen, sportolóink nem nyernek egyetlen olimpiai bajnoki címet sem. A portugáloknak esetleg ismét rúghatunk három gólt, de ez azért nem túl valószínű, és ha elveszíti csapatunk a márciusi lisszaboni vb-selejtezőt, számot kell vetnünk azzal, hogy nem jut ki a 2018-as világbajnokságra.

Az előttünk álló esztendő, 2017 mégis a magyar sport kiemelkedő éve lehet. Nyáron megrendezhetjük minden idők legrangosabb hazai sporteseményét, a vizes világbajnokságot, és ha olimpiai aranyat valóban nem is nyerhetünk, egy egész olimpiát igen: a NOB tagsága szeptember közepén, Limában ítéli oda Budapestnek, Párizsnak vagy Los Angelesnek a 2024-es nyári játékok rendezési jogát.

Esélyünk a felbolydult, (m)értéket vesztett, békétlen világ és az abban legalább önvédelmi reflexeit őrző, viszonylag békés Magyarország kontrasztja miatt egyedi – nem túlzás, történelmi. Ha elszalasztjuk, többé, ebben a formában már nem tér vissza. Ha Európa hatástalanítja a saját magára rántott lőporos hordót – és ezzel Párizs vagy Berlin sokkal inkább lesz újra vonzó, mintsem taszító –, azért nem, ha Magyarország is vele robban, azért nem.

Ha élni akarunk e lehetőséggel, az előttünk álló nyolc és fél hónapban közvetve emberek százmillióit, közvetlenül a száz döntéshozót kell arról meggyőzni, hogy 2024-re Budapest a megfelelő választás. Nem feltétlenül az ideális – de az egyetlen reális, racionális. Ennek érdekében már az úszószövetség január 8-i közgyűlését az észnek, a morálnak, a belátásnak szükséges uralnia. Fontos, hogy győztes és vesztes egyaránt méltósággal és mértékletességgel fogadja, ami rá méretik – ilyenkor mutatkozik meg, ki a sportember –, mert a tét sokkal nagyobb, mint holmi sportági kiskirályi, kiskakasi pozíció.

A budapesti vizes vb és a 2024-es pályázat a sport általános kereteit is szétfeszíti. Nemhogy országos, nemzeti ügy. A harmadik évezred elején a „haza a magasban” eszméje, a lelki nemzetegyesítés leghatékonyabb és legfelemelőbb eszköze. Aki tavaly júniusban Bordeaux vagy Marseille stadionjában reménytelenül küszködött a torkában dagadó gombóccal a világ színe elé három évtized után kifutó csapatunk, a 20-25 ezres magyar tábor, a Sepsiszentgyörgy és Dunaszerdahely feliratú zászlók láttán, annak 2017 újabb csodákat tartogathat.

Ehhez azonban nem feltétlenül elegendő, ha a boldog új esztendőt csupán kívánjuk magunknak, egymásnak.