Év sportolója: az újságíróbáltól a Nemzeti Színházig – még 10 nap!

– Kezdjük a legkézenfekvőbbel: honnan jött egyáltalán Az év sportolója-díj ötlete?
– Tulajdonképpen az egész Lukács László ötlete volt, aki annak idején a Népszabadság sportrovatvezetőjeként dolgozott, és természetesen a Magyar Sportújságírók Szövetségének is tagja volt. Ő maga világéletében frankomán ember volt, a tekintélyes francia sportlap, a L'Équipe pedig ekkor már évek óta megrendezte a saját szavazását, így Lukács egyszer csak gondolt egyet, mondván, miért ne csináljuk meg mi is Magyarországon – hát valahogy így kezdődött. Egy ilyen ártatlan „miért ne?” gondolatkezdeményből indult ki és jutott el a mai nívójáig.

– Ez mikor történt pontosan?
– Ezerkilencszázötvennyolcban, az első díjátadóra pedig ezerkilencszázötvenkilenc március huszonkettedikén került sor, méghozzá a Sajtó SC sportbálján. Akkor Pataky Károly, a MÚOSZ sportújságíró-szakosztályának elnöke, valamint Kéri János titkár adta át a sportújságírók szavazatai alapján odaítélt díjakat. Az első győztes az ötvennyolcban a Roland Garrost első – és azóta is utolsó – magyarként megnyerő Körmöczy Zsuzsa teniszező volt, a férfiaknál a Budapesten világbajnoki címet szerző későbbi olimpiai bajnok birkózó Polyák Imre, míg a csapatok közt a szintén Budapesten, az Európa-bajnokságon diadalmaskodó magyar férfi vízilabda-válogatott nyert. A többi pedig már történelem, a gála innentől hagyománnyá vált. Így van, innentől kezdve minden évben megtörtént a díjátadás, csak a helyszínek változtak az évek során, eleinte mindig az újságíróbálon osztották ki az elismeréseket, aztán a Sportturmix című adásban, a hetvenes-nyolcvanas években pedig egy tévéstúdióban.

– Mikor vált tömegrendezvénnyé?
– Nyolcvanhétben „mozdultunk ki”, akkor a Budapest Sportcsarnokban tartottuk meg az eseményt, immár több ezer néző előtt.

– De ezt követően is sokáig „vándoroltak”.
– Valóban, többek között volt példa olyanra, hogy a szilveszteri műsorban került rá sor, máskor az öttusázók gáláján vagy éppen különböző patinás szállodákban, például a Duna-korzón az akkori Intercontinentalban vagy a Kempinskiben. Sőt, egy ízben még a köztársasági elnök vendégházában is megtarthattuk, a Szabadság-hegyen! Ezután költöztünk a Syma-csarnokba, amely állítólag kényelmesebb, és sokkal inkább megfelelt a kor követelményeinek, de onnan anyagi okokból az Akvárium klubba szorultunk – tavaly viszont már a Nemzeti Színházban tarthattuk meg a gálát. Ezzel csak azt szeretném szemléltetni, hogy ez az eredetileg kicsiny rendezvény, amely annak idején az újságíróbál része volt, milyen nagy utat járt be, és milyen jelentős társadalmi eseménnyé nőtte ki magát az évek alatt. Hogy mást ne mondjak, a díjátadót a sportolókon kívül rendre megtisztelték jelenlétükkel miniszterek, valamint a kulturális, társadalmi élet jeles képviselői is – neveket talán nem lenne elegáns mondanom, de Göncz Árpád korábbi köztársasági elnököt mégis kiemelném, és első kormányzása idején Orbán Viktor miniszterelnök is eljött a gálára.

– A külföldi sportnagyságokról már nem is beszélve...
– Hát igen, az például nagy megtiszteltetés volt, amikor a háromszoros olimpiai bajnok súlyemelő-legenda, a görög Pirosz Dimasz sydneyi győzelme után elfogadta meghívásunkat, és ott volt a gálán, de szegény Fehér Miklós halála után például a Benfica teljes csapata is megjelent az akkor éppen Sportcsillagok Gálaestje néven futó eseményen Eusébióval az élen.

– Ha már ikonok: akadnak olyan magyar halhatatlanok, akiknek érdemeik alapján egyértelműen meg kellett volna kapniuk a díjat, mégsem lett az övék...
– Halkan mondom, nekem személyesen is nagy sérelmem és hiányérzetem, hogy az elmúlt évszázad talán legnagyobb magyar sportolói nem voltak a díjazottak között: Puskás Ferencre, Papp Lászlóra és a hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladárra gondolok. Persze lehet azt mondani, hogy ők a díj alapítása, azaz ötvennyolc előtt aratták legnagyobb sikereiket, csak éppen ez legfeljebb félig igaz, hiszen Puskás például hatvanban lőtt négy gólt a Real színeiben a BEK-döntőben, Papp is volt még utána profi Európa-bajnok, és Gerevich is hatvanban nyerte meg az utolsó olimpiáját csapatban. Persze tudjuk, Puskás nevét akkoriban kis túlzással kiejteni sem volt szabad, a profizmust sem volt sikk dicsérni, és így tovább, de ettől még maga a tény igen fájó.

– A többiek viszont megkapták, volt, aki nem egyszer, nem is kétszer...
– Balczó András és Egerszegi Krisztina a két legnagyobb „taroló”, Balczó összesen nyolc, Egerszegi hét alkalommal kapta meg az elismerést. Akadnak további nagy sorozatok is, a hatvanas évek elején például az evezős Pap Jenőné – leánykori nevén Méray Kornélia – sorozatban háromszor nyerte el az év női sportolója címet, ugyanezt elmondhatta magáról később Gyarmati Andrea is, Kovács Ágnes pedig még őket is túlszárnyalta négy egymás után begyűjtött címmel. A férfiaknál Magyar Zoltán hét év alatt három, Darnyi Tamás ugyanennyi idő alatt öt ízben győzött; a csapatsportoknál pedig vízilabdázóinknak és öttusázóinknak is mind a négy nagy generációját díjazták.

– Mi a helyzet az edzőkkel, szövetségi kapitányokkal?
– Ezerkilencszáznyolcvanötben tüntettük ki először az edzőket, tíz évvel később, kilencvenöttől kezdve pedig a szövetségi kapitányokat is – ebben a kategóriában Szécsi Tamás, Kiss László, Fábiánné Rozsnyói Katalin és Kemény Dénes a legsikeresebb. Az edzői és a szövetségi kapitányi kategóriát aztán tavaly összevontuk, így már nem külön kategória a kettő.

A LEGTÖBBSZÖR DÍJAZOTTAK
AZ ÉV MAGYAR LABDARÚGÓJA
3: Gera Zoltán (2002, 2004, 2005), Juhász Roland (2008, 2009, 2014)
AZ ÉV CSAPATA
15: férfi vízilabda-válogatott (1958, 1961, 1962, 1973, 1974, 1976, 1977, 1993, 1997, 1999, 2000, 2003, 2004, 2008, 2013)
AZ ÉV EDZŐJE
6: Fábiánné Rozsnyói Katalin (kajak-kenu, 2001–2006), Kiss László (úszás, 1991, 1992, 1993, 1996, 1997, 1999)
AZ ÉV SZÖVETSÉGI KAPITÁNYA
5: Angyal Zoltán (kajak-kenu, 1998, 2001, 2002, 2006, 2007), Kemény Dénes (vízilabda, 1999, 2000, 2003, 2004, 2008)
AZ ÉV FÉRFI SPORTOLÓJA
5: Darnyi Tamás (úszó, 1986–1988, 1990, 1992)
AZ ÉV NŐI SPORTOLÓJA
7: Egerszegi Krisztina (úszó, 1988–1993, 1996)