A Duna lomhán csordogál a Gubacsi hídnál, s minthogy az idő minden értelemben megfelelő – vasárnap délután van és kellemesen simogat a nap melege –, érthető, hogy Csepelre átérve lépten-nyomon horgászokba botlik az ember. Csend, nesztelenség, nyugalom. Csobogás, csattogás, zsivaj. Ha száz métert arrébb poroszkálunk, éles a kontraszt. Fiatal fiúk és lányok egy csoportja áll a parton, olykor kiabál, hörög, hőköl, morog, miközben néhány társuk – egész pontoson kétszer öt – a víz egy elkerített részén fenekük alatt kajakkal, fejükön „hokisisakkal”, kezükben lapáttal próbálnak rávenni egy labdát – leginkább finomnak nem épp nevezhető eszközökkel –, hogy ugyan fáradjon már be a pálya végén, a víz felett két méterrel található 1x1.5 méteres ketrecbe. Lehetőleg az ellenfélébe. Kajakpóló mérkőzés zajlik. Budapesten évente általában egyszer jönnek össze hasonló nemzetközi versenyre a sportág hódolói. Sátorra kifüggesztett svájci zászló, lengyel egyenpóló, olasz és cseh rendszámtáblájú autók jelzik, hogy hazánkfiai mellett a környékbeli országokban is akadnak olyan „őrültek”, akiknek élete jelentős szeletét meghatározza a kajakos labdakergetés. A közeg némileg belterjes, hiszen kevesen vannak, akik a sok lemondással járó, ugyanakkor komoly erőfeszítést igénylő sportágat választják, ennek azonban megvan a pozitív oldala is, hiszen a 70-80 fős társaság nagyja jól ismeri egymást. A sportág amatőr lábakon áll, s általánosságban véve igaz rá a coubertini szellem megvalósulása – nem a győzelem, a részvétel a fontos –, s ezt jelzi az éjszaka folyamán már fölöslegessé vált sörösdobozok mennyisége is. Nem ismerjük elég alaposan a társaságot, a vízre szállva viszont úgy tűnik, mindenki az üzleti életből érkezett, ugyanis ott csak egy jelszó elfogadható: nincs barátság! Konkrét vízi ütközet van kibontakozóban, ahol nemcsak az fontos, kinek jó, jobb a technikája, hanem az is, ki mennyire „ütésálló”. Egyszer kajaklapátok sűrű erdejéből kell kitörni, máskor valóságos torpedó módjára érkező hajó ütközését kell felfogni, s a legkevesebb nyugalmat az jelenti a kajakpólós számára, ha a kincs – a labda – birtokosának vallhatja magát, hiszen ilyenkor akár vízbe is fojthatják. Így a vízreszállás alapvető követelménye – mármint a humánerőforrás oldaláról – az ún. eszkimózás elsajátításának tudománya (átfordulás a víz alatt), s hogy ez mennyire így van, azt a társaság egyik legfiatalabb tagja is tanúsítja, amikor beszámol róla, hogy az edzések rendszeres gyakorlatát teszi ki az effajta manőverezés megfelelő szintű elsajátítása. Csoda-e, hogy ilyen igénybevétel mellett – a 2x10 perces meccs ránézésre legalább egy 1000 méteres „izomkajakozás” és egy hárommenetes bokszütközet energiaszükségletének elpusztításával ér fel – mindenki utál veszíteni. Így biztos vezetés tudatában sincs kegyelem az ellenfélnek és már „féltávnál” elkönyvelhető vereség esetén is tilos feladni a küzdelmet, különben is, ha már végleg elúszott minden, akkor is ott van az előző mérkőzésen még a „palánkok” alatt bizonyító társ, aki a bíráskodás nem könnyű feladatát vállalva mindig tökéletes célpont a feszültség-levezetésre. Erre lesz alkalom a jövőben is, hiszen a szervezőknek szívügye a játék magyarországi életben tartása. Köztük a zászlóshajó, ha úgy tetszik, a „vezérkajakos” Vaskuti Éva – Vaskuti István olimpiai bajnok kenus lánya, a kajakpólós válogatott egyik tagja – meg is kapja a kérdést, jövőre ugyanitt, ugyanekkor? Sokat sejtető a válasz: „Mindig megfogadom, hogy egyszer pihenőt tartok. De persze, hogyne! Jövőre ugyanitt, ugyanekkor!” |