Tóth Attila: Sohasem a helyezések motiváltak

Mire ez az interjú napvilágot lát, ön már javában újra Angliában lesz. Mi volt a rövid látogatás apropója?

Unokatestvérem, Szakonyi Eszter – akivel szeptemberben jelent meg beszélgetés itt, a Képes Sport Hosszú kávé rovatában – rendezett ünnepséget a szépségiparban működő cége tizenötödik születésnapjára, s erre voltam hivatalos. Persze arra is kihasználtuk az alkalmat, hogy egyeztessünk a felkészüléséről, hiszen Eszter szeretne lefutni egy félmaratonit. Korábban meglehetősen elfoglalt volt, most viszont – a közös futás közben – a részletekről is szót váltottunk, kiválasztottuk például, mikor és melyik versenyen álljon rajthoz. A jövőben várhatóan több személyes konzultációra lesz lehetőségünk, mert noha megmarad az angliai otthonunk, az eddigieknél többet leszek itthon.

Profilváltás?    

Sok biztatást kaptam arra, hogy edzősködjek. Főleg az Ultrabalatonok előtt és miatt kerestek meg sokan, és az igazat megvallva, készültem is erre a pályamódosításra, hiszen angol és amerikai edzői bizonyítványt is szereztem. Első lépésként elindítottam egy ingyenes akciót, tíz főben maximálva a létszámot – ezeknek a csoporttagoknak készítek személyre szabott edzéstervet

Nincs kockázat abban, ha ismeretlen embereknek ír edzéstervet?     

Természetesen készítek előzetes felmérést egy részletes kérdéssor alapján. Ezzel részben a jelentkező egészségi állapotát térképezem fel, illetve arra próbálok választ kapni, hol tart aktuálisan az illető, eddig mit sportolt, mikor edzett legutóbb. A teszt adatainak ismeretében személyesen vagy telefonon is konzultálok a jelentkezővel, és ezt követően készítem el az első heti edzésprogramját, de az is lehet, hogy csak az első napit.

Az első napit?

 Volt már rá példa, hogy kijelöltem az edzés­adagot – 10 perc futás, öt perc séta, kétszer –, mire az volt a tanítvány válasza: Csak ennyi? Néhány órával később jött az üzenet az illetőtől: még az első 10 percet sem bírta végigfutni.

 Ön a távközlésben dolgozott felső vezetőként. Miképpen szippantotta be a futás világa?

Miskolci vagyok, onnan indult a sportpályafutásom. Igaz, meglehetősen döcögősen, hiszen negyedikes koromban az iskolai kajak-kenu toborzón nem választottak ki. Ezen megsértődtem, s noha nem hívtak, én is elmentem az osztálytársaimmal az első edzésre. A Miskolc melletti Csorba-tavon akkoriban élénk kajakos élet zajlott, s engem sem zavartak el. Egy-két év után azonban ráuntam, hogy körbe-körbe evezgettünk a bányatavon. A Sajó duzzasztását kihasználva működött kajakszlalom-szakosztály is a városban, amelyet édesapám munkatársa, Kiss Lajos vezetett; ő az 1956-os olimpián K–1 1000 méteren bronzérmes lett. Húszéves koromig szlalomoztam, jártunk Csehszlovákiában és Lengyelországban is. Ezután kerültem Budapestre, a Matávhoz, és egy napon két kolléga azzal keresett meg, nem csatlakoznék-e a Bécs–Budapest-futásra készülő céges csapathoz. Rábólintottam, hiszen már akkor is futkároztam, s kitaláltam, hogy a felkészülés jegyében esténként két-három kört futok majd a Margitszigeten. Töredelmesen bevallom: fél kör is nehezen jött össze. Innen indultam.

 S hogyan lett a fél szigetkörből Spartathlon-futás?

 A Bécs–Budapest után részt vettem a Kinizsi 100-as teljesítménytúrán, majd jött az ötlet: nevezni az Ironman-versenyekre. Négy év alatt négyszer teljesítettem a hosszú távú triatlon erőpróbát, s tetszett is a kihívás, csak közben olvastam egy remek beszámolót a Spartathlonról az olimpikon, Eb-bronzérmes, vb-negyedik közép- és hosszútávfutó, Korányi Balázs tollából. Kedvet kaptam, és adtam magamnak három évet arra, hogy – természetesen munka mellett – felkészüljek a 246 kilométerre. Edzésképpen 2007-ben neveztem az Ultrabalatonra – akkor még nem sejtettem, hogy egy napon majd én leszek, aki a legtöbbször futotta körbe a tavat. Pontosabban holtversenyben vagyok listavezető Gilles Pallaruelo barátommal; jövőre a tizennyolcadik UB-futásnak vágunk neki mindketten.

Ha a kajakozást unalmasnak találta, hogyan bírja a futással járó monotonitást? 

Eltelt közben jó néhány év, egy felnőtt férfinak más a szellemisége, mint egy általános iskolás srácnak. Megértem ugyanakkor, ha sokaknak unalmas a futás, bár nekem akkor sem az, ha csupán edzek. Amíg el nem jön egy bizonyos fáradtsági szint, ezer dolog pörög a fejemben, egyre-másra jönnek az új, sokszor nagyon jó gondolatok. Amikor a fizikai fáradtság erősebb lesz a gondolatok sokaságánál, elengedem a napi gondokat, és sokszor olyan témákban ugranak be a megoldások, amelyeken korábban heteken át hiába törtem a fejem.

Miként éli meg, ha nem sikerül célba érnie?

Összesen négyszer teljesítettem a Spartathlont, plusz kétszer kellett feladnom a versenyt. A párom szokta mondani, hogy nem igazságos a futás, mert az ember beleöli az idejét, pénzét és energiáját a felkészülésbe, s néha egészen banális okból nem sikerül célt érnie. Igaz, a 2012-es futás az én hibámból nem jött össze. Abban az évben az Ultrabalaton is extra hőségben zajlott, a reggeli rajt idején még azt ajánlotta a rádió, hogy aki teheti, aznap ne menjen ki az utcára. A versenyt azért megrendezték, de kevesen értünk célba. A Spartathlon idején még nagyobb volt a hőség, ráadásul a szabályok nem engedték, hogy az első 80 kilométeren a kísérőmmel találkozzak, én pedig nem készültem az ásványi anyagok és a só pótlására. Így is eljutottam 110 kilométerig, akkor azonban leültem, s már nem tudtam talpra állni. Ebből a versenyből sokat okultam, nagy tanulópénz volt.

Másodszorra mi hibádzott?

 2019-ben egy biciklis srác egyszerűen elütött. Megúsztam ugyan súlyosabb sérülés nélkül a karambolt, a hirtelen ijedtségtől, stressztől azonban begörcsöltek az izmaim, s noha gyalogolni tudtam, kicsúsztam a szintidőből. A legtöbb ember mentális problémák miatt adja fel a versenyeket, nekem ez esetben a testem parancsolt megálljt.

Versenyekről beszél, ugyanakkor szinte minden eddigi interjújában elmondta: nem fontos, hányadik helyen végez.

Nem vagyok kudarckerülő, tudom, hogy ha egy futáson elindulok, nem leszek utolsó. Ezzel együtt a felkészülés során sohasem az jár a fejemben, hogy vajon hányadikként érek célba. Akkor vagyok elégedett a befutót követően, ha azt érzem, ezt a távot okosan futottam végig. A mentális korlátokon a legnehezebb átlépni. Tipikus hiba, hogy a futó menet közben elkezd számolgatni: mennyi van még hátra, milyen sebességgel kellene futnom. Pörögnek a fejében a számok, azt azonban képtelenség modellezni, hogy a hátralévő távon mi minden történhet vele és a vetélytársaival. Ez az a zsákutca, amelybe nem szabad belemenni.

Sohasem játszott el a gondolattal, hogy profinak álljon?

Meg sem fordult a fejemben, nekem a futás hobbi volt és maradt is. Nem a sportból várom a pénzt, életemben nem kerestem támogatókat. Azt vallom: ha nem tudom önmagamat szponzorálni, akkor más célok után kell néznem. Mindig volt állásom, Magyarországon dolgoztam a Matávnál, műszaki igazgatóként foglalkoztatott az NMHH, azután pedig egy maszek távközlési cég fejlesztési igazgatói posztját töltöttem be. Majd váltottunk, s a családdal Angliába költöztünk, ott azonban nem sikerült elhelyezkednem a szakmámban. Az online jelentkezési lap ugyanis a „hol végzett?” kérdésre nem fogadta el azt a választ, hogy a budapesti Műegyetemen…

 Így lett Bristolban ládapakoló? 

Ez úgy pontos, hogy az ASDA áruházlánc ügyfélszolgálatára kerültem, de tény, hogy amikor jött a karácsonyi időszak, mindenki beállt ládát pakolni. Ezután a párommal kávézót nyitottunk Gloucesterben a katedrális közelében egy XV. századi épületben. Négy évig csináltuk, de nem sikerült kitalálnunk, mivel lehetne stabilan bevonzani a született angolokat. Nem találtuk meg a sikerhez vezető utat. Mivel a kávézó könyvelését én intéztem, elvégeztem a könyvelői iskolákat, majd alkalmazott lettem egy cégnél, amely hat év alatt háromszor ment tönkre. Legutóbb júniusban jelezték, hogy átalakításra lesz szükség, de ezt már nem vártam meg.

Hogyan tovább?

Most az edzősködésre koncentrálok, ismerősök, családtagok máris érdeklődtek. Futóként az Ultrabalaton a biztos pont a naptáramban. A Spartathlonnál hosszabb vagy nehezebb erőpróba nem vonz, az pedig irreális drága lett, nagyon elszaladtak a költségek: a nevezési díj 1000 euró fölé kúszott, az utazással, az autóbérléssel együtt milliós tétel egy-egy indulás. S hogy meddig futok? Nos, ahogy megy előre a korban, úgy lassul az ember, s egyszer csak azzal szembesül, hogy az eddig simán teljesített szintidők kifognak rajta. Nem tudhatom, hogy személy szerint meddig bírom a tempót, viszont minden egyes célba érés jó visszaigazolás arra, hogy megint meg tudtam csinálni. Ezek az én győzelmeim, s ehhez nem kell dobogóra sem állnom.

Az interjú a Képes Sport Hosszú kávé című rovatában jelent meg. 

Fotók: Tóth Attila archívumából