„Életre szóló élmény” – interjú Csillag Eszterrel fantasztikus amerikai sikere után

Milyen volt a napod a célba érés után, hogy érezted magad?
Elég sűrű volt a beérkezés utáni huszonnégy óra. Azonnal interjú a célban, majd rögtön mentem a kötelező doppingtesztre. Éjszaka aludni sem igazán tudtam, a nap elképesztő élményei és vele együtt a testi fájdalmak egyszerre törtek elő. Másnap a verseny szintidejének utolsó órája; az úgynevezett Golden Hourra – arany órára – már újra a stadionban voltam, ilyenkor – a már beérkezett versenyzők, szurkolók, családtagok, barátok, szervezők, önkéntesek – mindenki együtt várja az utolsó befutókat, ezután következett a díjátadó. A családom is itt volt velem, így velük is tölthettem időt. Nagyon örülök a harmadik helynek, mert kifejezetten erős mezőnyben sikerült dobogóra állnom, a verseny ötvenéves történetében a valaha volt leggyorsabb női top tíz befutó volt az idei.

Volt-e mélypontod a százhatvan kilométer alatt, és hogyan sikerült leküzdened?
Kimondottan mélypontom nem volt, sem fizikailag, sem mentálisan. November végén tudtam meg, hogy bekerültem, az UTMB-n sikerült megszereznem a második golden ticketet, azóta készültem a Statesre. Május utolsó napjaiban részt vettem egy háromnapos, a verseny szervezői által minden évben meghirdetett pályabejáráson is, akkor még a helyszín nagyobb része havas volt a téli rekordmennyiségű havazások után. A verseny napjára is bőven maradt ebből még az útvonal első felén. A jól felépített edzéseknek, versenyeknek köszönhetően kiváló formában voltam, ami magabiztosságot adott. A gyomrom is rendben volt, így folyamatos energiabevitellel sikerült haladnom. Olyan száz és százhuszonöt kilométer között az edzőmmel – a svéd Ida Nilssonnal – futottam, akit végül megelőztem; talán ez vett igénybe a legjobban fizikailag, de hamar visszarázódtam a saját ritmusomba. A kísérőcsapatom is végig mellettem volt, segített az engedélyezett állomásokon.

Ha már szóba került a csapat, hogyan zajlott a frissítésed?
Két magyar barátom, Kertész Kata és Csaba kísért el, és Amerikában csatlakozott hozzájuk egy helyi futó és a férjem is. Míg az UTMB-n egy ember mehet be a versenyzőhöz a frissítősátorba, itt egyszerre öt-hat is lehet a futóval, feloszthatják a különböző feladatokat, így gyorsítva a ponton történő áthaladást. Cipő- vagy éppen táskacsere, étel-ital, jég a hűtéshez, naptej – mindenkinek megvolt a saját feladata az adott ponton. Érdekesség még, hogy az amerikai százmérföldes versenyeken előfordul, hogy száz kilométertől már lehet úgynevezett pacered, vagyis nyulad. Míg lassabb futóknál ennek leginkább biztonsági okai vannak – legyen valaki a fáradt versenyző mellett –, a mezőny elejének haladását jelentősen segítheti egy-egy friss lábú futótárs. Én most éltem először ezzel a lehetőséggel, két fantasztikus pacerem is volt, egy amerikai és egy kínai lány. Helen Mino Faukner legutóbb a Broken Arrow Skyrace negyvenhat kilométeres távján és az Argentinaby UTMB nyolcvan kilométerén nyert, Hsziang Fu-csao eredményeit pedig hosszasan lehetne sorolni, nemrég a neves Ultra Trail Mt. Fujin diadalmaskodott. Mindketten profi módon végezték a rájuk bízott feladatot.

A fizikai felkészülés mellett foglalkozol mentális „edzéssel” is?
Tudatosan edzek a versenyeimre, és van, hogy a frissítést is megbeszélem külön táplálkozási szakemberrel. Foglalkozom a mentális felkészüléssel is mental coaching keretében, illetve megvannak a saját technikáim, amelyeket egy-egy jelentősebb megméretés előtt alkalmazok: lebontom a távot kisebb szakaszokra, tanulmányozom az útvonalat, vizualizálom a terepet, elképzelem a futást. A Statesre készítettem egy olyan, idézetekkel „rajzolt” térképet, amelyen számomra fontos emberek képviselték a különböző szakaszokat. A crew és a pacerek mentálisan is segítenek, rengeteg jelent egy-egy szó is, amit tőlük kapok.

A sok élmény közül mire emlékszel vissza szívesen, van-e kedvenc pillanatod?
Kell néhány nap, hét, amíg leülepednek az érzések, élmények. Végig csodás helyeken futottunk, az elején a napfelkelte lenyűgöző látványt nyújtott a havas, magashegyi szakaszon, a Tahoe-tó is látszott a messzeségben. Az utolsó métereken együtt futottam a férjemmel és a két kislányunkkal, ez nagyon megérintett, mert nem volt előre megbeszélve. De nehéz egy konkrét pillanatot kiemelni, összességében a hangulat, az útvonal és a verseny történései mind-mind életre szóló élmények.