A Tátra nem adja könnyen magát, de hatalmas élmény meghódítani

Vőlegényem élsportolómúlttal a háta mögött, én nyári táborok hosszú túráinak emlékével indultam a 2429 méteres Kis-Viszóka-csúcsra. Közepes edzettség, érthető fáradtság, kérdések: milyen lesz a szintemelkedés? Csúszós a pálya? Egyáltalán melyik ponton fogunk kiszállni? A tapasztalt túracsapat tagjait látszólag egészen más foglalkoztatta, viszont első mászóként evidens felvetések kergetőztek a fejemben – de a Tátra mindenre válaszolt.

Második megálló: Lengyel nyereg (2200 méter). Mindent hó borít. Csúszós, kásás, látszólag biztos talajt fed, ám miután egy lefelé érkező férfi lába combtőig süllyed egy óvatlan lépés után, eláll minden szavam. Ebben a magasságban semmit sem szabad alábecsülni. Egyetlen métert sem. A nyeregbe érve elönt a félelemmel vegyes dac. Már nincs a lábunk alatt az önkéntesek által kirakott út, már nem nyújt kapaszkodót a hegy oldalába vert lánc, és az emelkedő miatt szemünk elől vesztjük a csúcsot. Mégis ez ad erőt, mondván, ha eddig felértünk, akkor felhúzzuk magunkat. Itt már kevés az ember lába, kézzel tartjuk és húzzuk magunkat.

Körülbelül ötpercenként állunk félre, hogy a szemből érkező túrázóknak utat engedjünk és pihenjünk. A levegő egyszerre végtelenül tiszta és nehéz, a kabát sem melegít igazán, ujjaink vörösek a hideg és a durva szikla érintése miatt, az éhséget nem érezzük, de tudjuk, hogy ennünk kell. Mégis mindez eltörpül az utolsó lépések alatt. A csúcson már nincsenek kérdések, egyedül végtelennek mutatkozó magasságok és mélységek. Felérünk a Kárpátok legmagasabb hegyvonulatának csúcsára, 2429 méter. Minden távolinak tűnik, a gondok is. Úgy képzelem, ez az érzés ejt rabul, hogy újra és újra elinduljunk a hegyekbe – és aki elég mélyen a szívébe zárja a csúcson megélt perceket, az újra elindul.

Újra 1800 méteren vagyunk, a mesterségesen rakott úton járunk, ismét kimelegedünk. Kevesebb súllyal a hátunkon megkönnyebbülve nézzük a zergéket. Mégis az utolsó méterek a legnehezebbek, nyakunkba szakad az ég, elfogy az italunk és élelmünk, nem beszélve a szükségletekről. Első mászóként számoltam vele, hogy nem lesz kihelyezett illemhely a Tátrában, hogy a szemetünket magunk cipeljük, de a valóságban ez egy árnyalattal nehezebb.

Csak megyünk lefelé, egyik láb a másik után, nevetünk a fáradtságtól és a szépségtől.

Kilenc óra alatt tesszük meg a 17 kilométeres távolságot, aminek része a kezdeti lelkesedés, az erő, a 2429 méteres csúcs, a gyönyör, a holtpont, a fáradtság, a fájdalom és az élmény, ami egy újabb csúcsig visz. Köszönet érte id. Péceli Tamásnak.

(A szerző felvételei)

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!