Hogyan lehet minden héten egyéni rekordot futni?

Az elmúlt hetekben több, általában rendkívül lelkes hobbifutótól is meglepve hallottam: megcsappant a motivációjuk, egyre kevésbé esik jól a mozgás, a futásnak náluk már valós konkurenciája a tévézés vagy csak simán az otthoni üldögélés. Belefáradtak?

Remélem, nem, és ez csupán átmeneti visszaesés. De nyilván mindenkinek az életében eljöhet a pillanat, amikor leáll – és nagy kérdés, utána eljön-e az is, amikor visszatér a sporthoz. Van, akinek a zenehallgatás, másnak a sok-sok stresszmentes perc, netán egyszerűen a mozgás öröme jelenti a szükséges motivációt, de alighanem valamennyien próbálunk belekapaszkodni valamibe, ami ahhoz kell, hogy az év kétszázadik futását ugyanúgy élvezzük, mint az elsőt. Mindig is szerettem a számokat, a statisztikákat – ehhez képest eleinte évekig nem akartam mérhető módon futni, mert ugye miért is érdekelne az idő vagy a megtett táv, de aztán ahogy egyre csak nőtt mindkettő, már jó volt legalább önmagam előtt büszkélkedni azzal, hogy a körülbelüli tizenöt-húsz percekből pontosan mért félóra, majd negyven perc, egy óra, másfél óra lett. Jöttek a „nagy-nagy” kihívások, hogy egy évig minden hónapban legyen meg a száz kilométer, vagy fussunk minden héten legalább kétszer jó hosszú (már a saját kvalitásokhoz képest hosszú) távot.

Mi, amatőr sportolók ezt kétféleképpen is megvalósíthatjuk. A hagyományosabb módszer, hogy az ember edz, mint egy megszállott, minden vasárnap felhúzza az ünneplő futógatyáját, kiáll nagy boldogan a ház elé, és kétszázas pulzussal kilövi magát a képzeletbeli startgépről, hogy most aztán jól megmutatja az egész világnak. Aztán vagy sikerül neki a rekord, vagy nem. Néhány alkalommal vélhetően igen, de a próbálkozások többsége inkább heveny durcáskodással kísért csalódás lesz. A kétségkívül kényelmesebb megoldás pedig az, hogy minden hétre keresünk egy egyéni csúcsot, amit meg lehet dönteni: aki éppen hosszabbat futna, az kinézheti magának, mondjuk, a tizennyolc kilométert, akinek csak egy rövidebb edzés fér bele, az igyekszik a húszperces rekordját megjavítani. Mind a kilométerekkel, mind a percekkel el lehet menni akármeddig, a megdönthető egyéni rekordok számának voltaképpen csak a képzeletünk, illetve a kis kockás füzet vagy a számítógép memóriájának mérete szabhat határt, hiszen valahol csak illik vezetni az eredményeket.

Nyilván most nem egy edző vagy sportteljesítmény-diagnosztikus hozzám vágná a teljes szakmai képzését, lehetőleg kemény borításban, hogy mekkora hülyeség így futni. Talán igazuk is van, motivációs szempontból viszont nagyon bejött: ha sikerül megdönteni egy-egy korábbi eredményt, az nagy lendületet ad a következő hetekre, ha mégsem jön össze a tervezett produktum, akkor irány egy könnyebben teljesíthető cél. Akár némi trükkel: mivel a latyakos-cúgos időben nemcsak lassabbak vagyunk, hanem tényleg gyorsan elfogyhat a kedv, hát máris indulhat a saját kis egyszemélyes téli világbajnokságom, hogy a következő négy hónapban is legyenek felülmúlható rekordok. Hátha az eljövendő mínuszokban ezáltal ritkábban veri meg egy jó film az aznapra tervezett kilométereket.