A 496-os kísérlet, 30. nap: Az „életsziget” mellől jelentem

Vágólapra másolva!

2022.04.19. 20:56

Címkék

Egyetlen futás és harmincegy kilométer van még hátra, hogy sikerrel zárulhasson a 496-os kísérlet.

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 465 kilométer)

Harminc kilométer kocogás egy héten egyszer lélekápoló elfoglaltság, ám így, hogy immár egy hete gyűröm a három óra feletti távokat – monoton picinykét, na…

Harminc kilométerrel már több a lábban – harmincegy még hátra van

A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy nem lehet minden napra futókirándulást szervezni, mármint hogy ma itt eredek neki, holnap meg amott, az emberfia annak is örül, hogy reggel hét óra tájban van annyi kedve és energiája, hogy az ágyból épphogy kiugorva nekivágjon a végtelennek. Elhihetik, időmilliomosnak kellene lenni ahhoz, hogy valakit harmincegy napon át mindig új tájakra vezessen el a 496-os kihívás útja – no de ne legyen rossz szavam ez ügyben, mert Gödön a Duna közelsége azért megadja a varázsát az ilyesfajta kihívásnak.
Viszont, ha már a sportolásra fordított idő…
A napi futás után ugyebár írni is kell valami szamárságot az aktuális teljesítés apropóján, illik összerendezgetni az edzésadatokat, a menet közben készített fotókat, és hát a futócuccal is van ez meg az, úgymint mosás, teregetés, szárítás.

Szóval, azt vettem észre, hogy az utóbbi hét napban a kilométerről kilométerre növekvő távval párhuzamosan emberesen kezdett szűkülni a napi időrés – a futás után mindenhova (is) rohanni kellett.

A legnagyobb fejtörés amúgy az útvonal-logisztika: sokat mindenütt lehet futni, csak éppen nem mindegy, hogy merre. Az utcákban, autók között vagy a járdán sétálók mellett szlalomozva meglehetősen fárasztó, úgyhogy a mai harminc kilométert például addig-addig osztottam-szoroztam, amíg a céltól két kilométernyire pittyegett az óra: a nagy sóhajtozások (jaj, hol van még a vége?), nyögések (tényleg vízhólyag van a talpamon?!), káromkodások (fuss már kicsit gyorsabban, teee!) és holtpontok (na, ebből most már tényleg elég…) után itt a vége a mai etapnak, kishaver!

A picinyke fehér foltok támpontot adnak, hogy hol látható két őz

Sajnálom és csodálom ugyanis ezeket a teremtményeket, hiszen a létezésükkel azt is bizonyítják, hogy nincs az az embertelenül önző terjeszkedés, amelyet ne győzhetne le az élni akarás.
Nem tudhatom, hogy éppenséggel az őzeknél létezik-e ragaszkodás az ősi rögökhöz, de tény, ezek az óvatos vadak az eldobált sörös dobozok, kihajított elektromos kábelkígyók, törött vécécsészék és a szél sodorta műanyag zacskók határvonalán túl manapság is fel-felbukkannak, s riadnak meg ugyanúgy, ha meglátnak és -hallanak trappolni valakit (ez esetben jómagamat), mint akkor, amikor még ugyanitt fák ezrei és ezrei között bújhattak el, s természetesen nagyobb csapatokban, nem pedig kettesével-négyesével barangoltak az emberlakta vidék mezsgyéin.
A 496-os kihívás utolsó előtti szakaszán, vagyis a harminc kilométeres futás elején utolsó esélyt adtam annak, hogy a blogsorozatban valamiféle fényképes helyzetjelentést is készítsek a futókihívás kapcsán e tenyérnyi „életszigetről” is – és lám, a csoda megtörtént!