Alacsonyan tartott szenvedés

Az, hogy ultrafutó lett, elég hamar eldőlt, hiszen az első futóversenye egyből egy klasszikus ultra volt.
Így van, 1996 májusában egy céges kiránduláson odajött hozzam két kollégám, hogy szükségük van még egy csapattagra a Bécs–Budapest versenyre. Megkérdezték, vállalom-e. Egyből igent mondtam, így kénytelen voltam elkezdeni futni.

De ekkor még csak csapatban futott hosszabb távot, utána jött az egyéni.

Nagyon hosszú teljesítménytúrákon már korábban is indultam, de először 2007 júniusában, az első Ultrabalatonon futottam le egyben hatvan kilométert.

Hogyan lett az ultrafutásból szerelem?
Sohasem számítottam gyors futónak, de az már a középiskolában kiderült, hogy a hosszabb távokat viszonylag jól bírom. Szenvedély akkor lett belőle, amikor belecsöppentem a margitszigeti futóklub közösségébe, a közös futások hangulatába.

Rajthoz állt valaha egyáltalán ultratávnál rövidebb futóversenyen?
Persze! Az első egyéni versenyem egy budapesti maratoni volt, amelyen három óra harminc percet futottam, ami akkor és ott szinte hihetetlennek tűnt, hiszen kizárólag a teljesítésért mentem.

Érzésre könnyebb lehetett, mint ultrát futni.

Az ultrában nincs könnyű verseny! Okos versenyzés van, amellyel a szenvedés fokát viszonylag alacsonyan lehet tartani.

Ilyen volt az utóbbi négy évem az Ultrabalatonon, amelyen a nagyon odaadó barátok kíséretének és a viszonylag jól sikerült felkészülésemnek köszönhetően szépen, nagy megborulások nélkül körbeértünk. Emlékszem, mennyire szenvedtem viszont hét éve a Spartathlonon, amelyen az egész napos extrém hőségben végül száztíz kilométernél egyszerűen kidőltem, nem vittek tovább a lábaim, hiába próbálkoztam. Kár, mert bár büszke vagyok az összes célba érésemre, a spártai célegyenes hangulatát semmi sem tudja túlszárnyalni.

Mire a legbüszkébb a futókarrierjében?
Nem vagyok különösebben eredménycentrikus futó, de egyszer harmadik lettem az Ultrabalatonon, mégpedig első magyarként!

Bár az Ultrabalatonon mindig részt vett, jól sejtem, hogy a Spartathlon a kedvenc versenye?
Úgy fogalmaznék, az Ultrabalaton a legkedvesebb, hiszen oda már hazajárok. A Spartathlon pedig mindig is az álomverseny volt. Az első célba érés után azt mondtam, hogy ebben a versenyben minden benne van, amire valaha is vágytam futóként.

Nehezebbet nem biztos, hogy elbírnék, élményben pedig nem hiszem, hogy többet kapnék bárhol is.

Képes tökéletesen felkészülni egy-egy nagyobb kihívásra?
Néhány éve például már egész jókat alszom a versenyek előtti éjszaka. Ha mégis valamiért elkezdek izgulni, gyorsan megnyugtatom magam: arra gondolok, hogy a felkészülés során mindent megtettem, amit csak lehetett, ami rám vár, az már csak egy kis táv ahhoz képest, amit az edzéseken lefutottam. Ez általában segít. Persze van bennem is versenyszellem, de annyi nincs, hogy bármire is motiváljon. Fontosabbnak tartom, hogy a futásnak köszönhetően sok jó barátot találtam. Ezért vagyok a leghálásabb!

Megjelent a csupasport.hu Futóarcok című kiadványában.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!