Kötél nélkül: az Oscar-díjas új generáció

Ő már teljesen más, mint aktív elődei a hőskorban, stílusával és sikereivel pedig forradalmasított egy egyre népszerűbb sportágat.

A 33 éves amerikai Alex Honnoldra csak most, a februárban Oscar-díjat kiérdemlő dokumentumfilm, a Free Solo révén figyelt fel igazán a világ (értsd: olyan emberek is, akiknek egyébként semmi közük sincs a sziklamászáshoz, és keveset is tudtak róla). Az alkotás a sziklamászás történetének legelképesztőbb szólómászását mutatja be, és kicsit be is vezet a sziklamászók világába oly módon, hogy a nézők a speciális felvételeknek köszönhetően teljesen beleélhetik magukat a főszereplő helyzetébe.

Honnold évek óta fantasztikus és szinte utánozhatatlan mászásokat hajt végre, amelyek a mászótársadalomban is egyedülállóvá tették.

„Gyerekként nem voltam ugyan rossz mászó, de különösebben jó sem – mondta egyszer magáról. – Voltak nálam sokkal ügyesebbek és erősebbek. Én csak szerettem mászni, és bár egyre jobb és jobb lettem benne, sosem voltam igazán tehetséges.”

A középiskola után mérnöki tanulmányokat folytatott a kaliforniai egyetemen, de miután meghalt a nagyapja, a szülei pedig elváltak, egyre több órát hagyott ki, és elkezdett egyedül boulderezni (sziklamászás alacsony, de technikailag nehéz sziklákon) egy közparkban, az Indian Rockon.

Azt az időszakot – persze a mászást kivéve – szörnyűnek írja le, mert magányos fiú volt, nem a kollégiumban lakott, hanem a család egyik barátjánál, és szinte sosem találkozott senkivel. Egy év után ki is csapták az egyetemről, ő pedig elkötötte édesanyja kisbuszát, és végigmászta Kalifornia szikláit, de az autó hamarosan tönkrement, így biciklivel kellett folytatnia az útját, és sátorban hajtotta álomra a fejét. 2007-ben aztán összespórolt annyit, hogy tudott venni egy ötéves furgont, amelyben egy évtizeden keresztül élt, így csak a sziklamászásra koncentrálhatott.

„A mászásnak ez a formája a leginkább alkalmas arra, hogy kitoljuk saját korlátainkat, és megtudjuk, hol a kockázatvállalás határa” – írta egyszer barátaival a szólómászásról. Elkezdett együtt mászni másik példaképével, Tommy Caldwellel, akinél kevesen ismerik jobban az El Capitant, és nemcsak mászópartnerek lettek, hanem barátok is.

A névjegyévé váló szólómászások mellett tanúságot tett társadalmi érzékenységéről is, 2012-ben ugyanis létrehozta saját alapítványát, amelyen keresztül éves bevétele egyharmadával olyan környezetbarát projekteket támogat, amelyek könnyebbé teszik a harmadik világ szegényeinek életét.

2013-tól négy éven át szövögette történelmi tervét, hogy ő lesz az első, aki szólóban legyőzi az El Capitant. Erre legalkalmasabbnak a mintegy egy kilométer hosszú Freerider utat találta, és rengeteget készült, edzett rá, majd 2017. június 3-án 3 óra 56 perc meg is csinálta.

Az emberi képességek határait nézve ez a teljesítmény olyan jelentőségű, mint amikor Usain Bolt 2009-ben 9.58 alatt futotta a száz métert a berlini világbajnokságon: előtte senki sem hitte, hogy valaha lehetséges lesz.

Így volt ez Honnolddal is, akinek a mászása új, eddig elképzelhetetlen távlatokat nyitott a sziklamászásban. Ő nem olyan, mint elődei a sportág hőskorában, akik gondtalanul éltek az El Capitan tövében, lazák voltak, söröztek, és olyanok voltak, mint a hippik. Honnold úgy él, mint egy élsportoló, élete minden percére figyel, nem iszik alkoholt, nem eszik húst, nem visz be a szervezetébe sem koffeint, sem gyógyszereket, és rengeteget edz. Számára nincs megállás, amire jó példa volt, amikor a Free Solo című dokumentumfilmben is megörökített, történelmi mászása után a furgonjába szerelt ujjerősítőn edzett egyet ahelyett, hogy pihent volna fél (vagy inkább két) napot. Bár 2017-ben vett egy házat Las Vegasban, a legtöbb időt még mindig az autójában tölti, sziklafaltól sziklafalig utazva.

Az elmúlt évtizedekben nemcsak a sziklamászás változott meg, hanem maguk a mászók is, ennek kiugró példája Alex Honnold, aki már egy új generáció első képviselője.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 márciusában)