Anton Krupicka ősi életformája

Hogy az ultrafutók között is csodabogárnak számító, cseh származású Anton Krupicka nem átlagos srác, már egészen korán kiderült. Első maratoniját tizenkét éves korában futotta, de nem ez a legmeglepőbb történet a gyerekkorából.

„Ötévesen biciklivel belehajtottam egy drótkerítésbe, tizenhárom öltéssel kellett összevarrni a mellkasomat – mondta a kezdetekről a harmincöt éves ultrafutó. – Kisiskolás koromban a tanár rajzolt egy hatalmas ikszet a székemre, hogy maradjak ott, mert már akkor sem tudtam a fenekemen ülni.”

A veszélyes szituációktól azóta sem fél, hegymászásnál például egyáltalán nem használ köteleket, így aztán aligha meglepő, hogy legtöbbször futás közben is csak egy gatyát és egy cipőt visel. Nyurga alkatával és nagy szakállával olyan, mintha az ultrafutók rocksztárja lenne, aki a saját útját járja, és valószínűleg ezért is számít rendkívül népszerűnek.

„Számomra a futás és a hegymászás olyan, mintha visszatérnék az ősi életformához.Sok értelmét látom, hogy teleaggassam magam mindenféle kütyükkel, és tudom, hatalmas közhelynek hangzik, de mindig is ezt az életstílust kedveltem. Őrület egyébként, hogy sokan azért figyelnek fel rám, mert nem hordok pólót futás közben, de sokszor elképesztő forróság van! Gyakran azért sem iszom sokat, mert még többet izzadnék. Mindig mondják, hogy a hosszú futásoknál figyeljek a megfelelő táplálkozásra, de nem szeretek sok mindent magammal cipelni, sokszor egy négyórás futásra is csak két energiazselét viszek magammal, reggelizni pedig egyáltalán nem szoktam, mert kikészül a gyomrom. Versenyen persze más, sokkal jobban odafigyelek a megfelelő táplálkozásra és energiapótlásra, az edzéseken és a hétköznapi futásokon azonban szeretem minél jobban lefárasztani és sokkolni a testemet.

Egyébként teljesen mindegy, hogy verseny van vagy sem, a legfontosabb, hogy élvezzem a természetet. Persze én is ember vagyok, az egómnak is jót tesz, ha megnyerek egy versenyt vagy jól teljesítek, de közel sem szerez akkora boldogságot, mint a hegyek és a táj.

Korábban szerettem volna teljesíteni a tökéletes versenyt, de rájöttem, nem ez hajt, nem ezért húzok nap mint nap futócipőt.”

Pedig a versenyeken sem teljesít rosszul, kétszer is megnyerte a százmérföldes, vagyis 160 kilométeres Leadville 100-at. Egyébként más futókhoz hasonlóan ő is gyakran elképzeli, megtervezi, milyen lesz a következő verseny, ám sportolás közben legtöbbször csak élvezi a pillanatot, és nem gondol semmire.

„A futás számomra kicsit olyan, mint a meditáció.Egyedül maradok a gondolataimmal, vagy egész egyszerűen csak segít, hogy kitisztuljon a fejem. Korábban öt évig dolgoztam vízi mentőként, ami bizonyos szempontból nagyon hasonló volt, mivel rövid megszakításokkal nyolc órán keresztül ültem egy székben. Sokan idealizálják a múltat, panaszkodnak a jelen miatt, és félnek a jövőtől, de számomra ez nagyon egyszerű gondolkodásra vall. A legtöbb nap jó nap, élvezni kell, és nincs értelme többet kérni. ”