Tök amatőr: tíz kilométer, de rosszul?

Amikor az ember már könnyedén letudja a napi négy-öt kilométereit, csak elkezd motoszkálni a fejében a gondolat: mikor lesz meg az a tíz? Mert a tíz kilométer is olyan, amilyen eleinte a három, majd az öt, de mégsem olyan, mert a tíz sokkal, de sokkal több. Egy igazi kihívás, majd egy valódi álom, és ha teljesítjük, nos, akkor kisebbfajta csoda. Na jó, nagyobbfajta csoda.

De hogyan teljesítsék azok, akiket nehezen múló rosszullét gyötör akkor is, ha csak rágondolnak, hogy több mint egy órát kell kocogniuk?

Azt mondják a tíznél sokkal többet futók, hogy a kilométerek csak úgy jönnek maguktól. Jönnek és jönnek, igazából nem futni, hanem számolni a nehezebb, hogy mikor is akarjuk már abbahagyni.

Ezzel a megállapítással azért vitatkozhatnánk, de kétségtelen, sokan meglepődnek majd, hogy egy-két kilométer még a vége felé is milyen könnyűnek tűnik, miközben a táv elején majd szétszakadt mindenünk.

Először is melegítsünk be. Igen, ezt mi, tök amatőrök sokszor elfelejtjük, vagy legalább félig-meddig elblicceljük. Ha ez elmarad, megvan az esély mindenféle kínlódásra: például nyolc és fél kilométernél könnyedén roppanhat egyet a térd, és ott a dilemma, hogy kocogjunk-e még tíz percet, hátha nem roppan másodszor vagy harmadszor is, vagy inkább jobb a békesség alapon tekintsünk el az aznapi csodától.

Közben tervezzük meg a távot.

Lehetőleg hét-nyolc kilométernél ne a lakásunk előtt lyukadjunk ki, mert túl nagy a csábítás, hogy jaj, de jó, már vége is, jöhet a vacsi!

Sőt, az is segíthet, ha fejben picit többet vállalunk, és eltökéljük, hogy csak azért is tizenkettőt futunk – ha ebből a tíz összejön, szuper, akinek pedig a tizenkettő is megy, nos, az egyáltalán nem tucatfutó.

Álljunk be a megszokott tempóra. Mindegy, hogy ez mennyi, ötperces vagy nyolcperces ezrekre készülünk-e, a lényeg, hogy nincs értelme az elején hősködni, de az sem feltétlenül szerencsés, hogy százon túli bácsik húzzanak el mellettünk. Legyen egy jó tempó: olyan, ami akár tíz kilométerre is megfelel, és ha óra vagy telefon nélkül – azaz csak a fejünkre és a lábunkra hagyatkozva – legfeljebb húsz-harminc másodperces eltérésekkel tartani tudjuk minden ezer méteren a tervezett iramot, nagy baj aligha lehet.

Vigyünk magunkkal segédeszközt. Néha a kismotor nagyon jó lenne, de alapesetben energiaszelet vagy szőlőcukor is megteszi. Meg persze víz, főleg, ha betyár módon éppen a harminc fokban akarjuk levágtázni először azt a tízest.

De játszhatunk aszkétásat is, amikor mindent megtagadunk magunktól, mondván, a jó hegymászók is oxigénpalack nélkül sétálnak fel a Csomolungmára! Az meg ugye még kilenc kilométer sincs...

Fussuk ki magunkat. Ha csak annyi erő marad, hogy az utolsó háromszáz méteren picit gyorsabban kapkodjuk a lábunkat, és nyerünk így tizenöt másodpercet, már megérte. Hiszen azzal a tudattal rogyhatunk le otthon a kanapéra – rosszabb esetben előszobai fogasra –, hogy meglett a tíz, és a végén még sprintelni is tudtunk. Azaz, ide azt a tizenegyet is!

Hajrá, tök amatőrök!