Csank János 70 felett sem mond le a futásról

Mikor volt legutóbb futni?
Ma reggel! – vágta rá Csank János, a 71 esztendős korábbi szövetségi kapitány, aki többek között a Vác, a Békéscsaba, a Ferencváros és a Videoton labdarúgócsapatának vezetőedzője is volt. – Tegnap jöttem haza Ózdra, ha itt vagyok, feltétlenül szakítok rá időt. Heti háromszor próbálok elmenni futni, de ha csupán kettő lesz belőle az egyéb elfoglaltságaim miatt, akkor sem esem pánikba.

Mennyi a penzum?
Változó. Mostanában úgy vagyok vele, hogy a bringázást és a futást kombinálom. Valahogy az esik jól.

Kerékpározással kezdem, tíz-tizenkét kilométert lenyomok, utána jöhet a futás. Általában a Sajó-parton futok, szeretem a természetet, utcán nem szoktam sportolni. Néha futás közben tolom magam mellett a bringát, megfogom az ülését és úgy futok.

A két falu között van egy remek kis hátsó út, ott remekül lehet tolni a kerékpárt. Nagy terveket már nem szövök, de összességében másfél órát biztosan kitesz, mire hazaérek.

A futás laza kocogás vagy erőteljes tempót megy?
Az én koromban már szó sem lehet sprintelésről… Nincs rá szükségem. A futásnál néha megyek egy-egy iramot, húsz percet megnyomok, és van, hogy a kerékpározásnál is megtekerek egy két szakaszt. Vagy feljebb kapcsolok a váltóval, és úgy pörgetem meg a lábaimat. A közelben van egy szerpentin, hét perc, míg feltekerek, lefelé egy perc. Ezt olykor kétszer is megteszem.

Régen a játékosainak előírta, hogy negyvenfokos hőségben is melegítőben fussanak. Nem akarom zrikálni, de miben szokott sportolni?

Nem kérdés, szigorúan melegítőalsóban és -felsőben! Rövidnadrág, ujjatlan póló szóba sem jöhet. Annak idején kapus voltam, megszoktam, hogy így futok.

Rendes futócipőbe beruházott?
Annak idején a Fradiban kaptunk kondicipőt, piszok rosszul nézett ki, de hihetetlen kényelmes volt. Évekig abban futottam, a talpa nem tudom, miből készült, de sosem volt olyan jó csukám. Csak sajnos megette az idő. Gyöngyvászon volt, beszakadozott, kimosni sem lehetett. Érdekes, nem is futócipőnek adták, hanem gálacipőnek… Idehaza, Ózdon még most is megvan, nem volt szívem kidobni.

Azóta többfélét is kipróbáltam, volt, ami nagyon nem jött be. De a cipő nagyon fontos, nem mindegy, milyet választ magának az ember. Manapság egyébként sarokemelővel futok.

Mire ez a lelkesedés? Hetvenegy évesen megtehetné, hogy délelőttönként a kávéját kortyolgatja a karosszékében…
Jólesik. Nem kelek korán a futás miatt, de délelőtt mindig letudom a penzumot. Néha jönnek velem a barátok, de a legtöbbször egyedül futok. A feszültség oldására ez a legjobb módszer.

Szükségem van rá, hogy enyhe kis fáradtságot érezzek a lábaimban. Ha ez nincs, hiányérzetem van.

Annak idején, amikor szövetségi kapitány voltam, olykor túlzásba vittem a futást. Nem volt kapusedző a csapatnál, nekem kellett rugdosni a labdát kapura. Csakhogy akkoriban Tahitótfaluban laktam, futottam, bicikliztem, lovagoltam, az első edzésen aztán alig bírtam labdába rúgni. Mondtam a masszőrünknek, gyúrjad a lábam, ne kímélj! Macskás lábakkal nem lehet rendesen kapura lövöldözni. Később rutinosabb lettem, amikor jött az edzőtábor, visszavettem a tempóból.

Ózdon van egy kutyája. Vele nem jár ki futni?
A kutya marad otthon. Nagy testű állat, nem bírná a tempót. Nem „panelkutya”, nagy a mozgásigénye, de ez a másfél óra talán sok lenne neki.

Borítófotó: Imre György