Megfejtés a Barcelona-Chelsea meccsen történtekhez

Az UEFA által is használt InStat Football rendszer a mérkőzések minden másodpercében „résen van", a számítógépes adatrögzítés elől a játékosok egyetlen megmozdulása sem menekülhet. Az adatok mennyisége tengernyi, számtalan elemzés készülhet belőlük – mi most öt kategória vizsgálatára vállalkozunk.

Közhely, hogy a Barcelona általában eldugja ellenfelei elől a labdát.

Nem volt kivétel a kedd esti mérkőzés sem: amíg az 55 percnyi tiszta játékidőből 43 percig barcelonai lábakon járt a labda, addig a Chelsea játékosai csupán 12 percig próbálkozhattak a megjátszásával.

Arányaiban még lenyűgözőbb a labdabirtoklásbeli különbség: a tiszta játékidő 78.3 százalékában a katalánok birtokában volt a labda, és csupán 21.7 százalék jutott a Chelsea-nek.

Tanulságos a labdabirtoklások hosszát is vizsgálni: a Barcelona játékosaihoz 127 alkalommal került a labda, a Chelsea embereihez 95-ször.

Ez még nem jelentős különbség, csakhogy! Amíg az öt másodpercnél rövidebb labdabirtoklások az angol csapat játékát jellemezték inkább (16, ill. 38 alkalom), addig a 15 és 45 másodperc közöttiek már inkább a Barcáét (59, ill. 15), sőt a 45 másodpercnél hosszabb „labdázások" a hazai csapat privilégiumát képezték (10).

A végeredmény ismeretében azonban kijelenthetjük: a labda üldözése ezúttal nem kergette őrületbe a „kiéheztetett ellenfelet".

Pedig éppenséggel történhetett volna így is. Szorosan összefügg a labdabirtoklásai mutatóval a passzokat összegző statisztika.

Újdonság természetesen ebben sincs: a Barca ezúttal is „lepasszolta″ ellenfelét a pályáról – játékosainak 773 átadásából 695 sikeres volt (ez 90 százalékos pontosságot takar), odaát 227/154 a mutató (68 százalék).

Az úgynevezett labdatartó passzok (103/103, ill. 19/19) és a konstruktív – tehát a jobb helyzetben lévő társnak címzett, támadásépítést segítő – passzok (649/575, 205/132) tekintetében jelentős mennyiségi fölényben volt a Barca, míg a hosszú átadásokkal – az eltérő stratégiának megfelelően – inkább a Chelsea kísérletezett (11/7, 42/25).

Feltétlenül érdemes felfigyelni a kulcspasszok (a labdát gólhelyzetben lévő társ kapja) és az extra támadó passzok (a védekező csapat egész vonalának átpasszolása) rubrikájában megbúvó érdekességre. Bár itt is mennyiségi fölényben volt a Barca (12–1, ill. 9–2), a londoniak mindkét kategóriában százszázalékos pontossággal dolgoztak, labdájuk mindig célba ért!

Nézzük a támadásépítést! Aki látta a mérkőzést, vagy legalábbis ismeri a két csapat szokásos „felvonulási tervét", nem lepődik meg azzal szembesülvén, hogy a Barcelona 110, a Chelsea 40 támadást kezdeményezett.

Ha valami mégis megdöbbentő, az talán a Chelsea neve mellett álló 40 – tudniillik, hogy milyen sok...

A pozicionált támadások (86–28) és a pontrúgásokon, rögzített szituációkon alapuló kísérletek (12–2) tekintetében egyértelmű a katalán fölény, az viszont talán meglepheti az olvasókat, hogy gyors akcióból is a Barca vezetett többet (12–10) – más kérdés, hogy a lövést is hozó ellencsapásokból már a Chelsea-nek volt több (3, 4).

A statisztikánkban a „rúgások" címszó alatt szereplő kapura lövések mutatója is nyomasztó hazai fölényről árulkodik: 26 barcelonai és 5 angol lövést jegyeztek fel a statisztikusok. A ténylegesen kapura tartó lövések számában már jóval kisebb volt a különbség (6, ill. 3).

Kétszer a kapufa mentette meg a vendégeket, kilencszer a kapu mellé vagy fölé szállt a labda, ám érdemes felfigyelni az angol védelem szervezettségére: kilenc lövés a blokkoló Chelsea-játékosokban akadt el!

A betömörülő angol védőjáték „hozadéka", hogy az egész mérkőzésen mindössze egyetlen támadás halt el lesen – történetesen az az egy, amelyiknek végén Xavi amúgy gyönyörű gólt szerzett a hajrában.

Az eddig leírtak inkább azt lennének hivatottak alátámasztani, hogy lám, ezért nyert és jutott tovább a Barcelona! Az eddigi görbék kilencven percen át tartó egyenletes hazai fölényről árulkodnak.

Jöjjön tehát a csattanó: leszámítva a mérkőzés legelejét és a második félidő egy rövid időszakát, mindig a Chelsea neve mellett állt több megnyert párharc! (E tekintetben a végeredmény: 100–86 a Chelsea javára.)

Szabad labdából a Barca szerzett többet (88–47 – ez a rossz labdakezelések és a pontatlan passzok után szabaddá váló labdák begyűjtését jelenti), „pontos" átadásból és lövésből azonban a Chelsea jóval többet zsákmányolt (14–64).

Másképp: az angol csapat játékosai a saját térfélen (45–55) és az ellenfél térfelén (41–45), illetve a földön (75–85) és a levegőben (11–15) is több labdát szereztek meg, mint a barcelonaiak.

Konklúzióként levonhatjuk tehát: a Chelsea egy pontig hagyta a Barcelonát, hogy játssza a saját játékát, ugyanakkor a döntő pillanatokban, szinte „fű alatt" sikerült érvényesítenie az erőn és harcosságon alapuló angol harcmodort.

Ahhoz persze, hogy e megállapítás megállja a helyét, kellett az is, hogy Lionel Messi büntetője és hajrábeli lövése nyomán a labda a kapufán csattanjon. Mert azt azért ne feledjük, segítsék bár mégoly alapos kutatások, tudományos vívmányok is a futballcsapatok felkészülését, a mérkőzések elemzését, mégiscsak a sors szeszélyének kiszolgáltatott játékról szőjük mondatainkat...