Róbson de Souza „Robinho”

nemzetisége:
brazil-spanyol
63/17
születési hely:
Sao Vicente
ideje:
1984.01.25.
pozíció:
csatár
magassága:
173 cm
súlya:
60 kg
jelenlegi klubjai:
Manchester City
korábbi klubjai:
Beira Mar, Portuarios, Santos, Real Madrid
sikerei:
brazil bajnok (2002, 2004), Libertadores-kupa-döntős (2003), spanyol bajnok (2007, 2008), spanyol Szuperkupa-győztes (2008), Konföderációs Kupa-győztes (2005) és résztvevő (2009), Arany-kupa-ezüstérmes (20039, vb-résztvevő (2006), Copa America-győztes és a torna gólkirálya (2007), az Év futballistája Brazíliában (2004), második az Év futballistája Brazíliában-választáson (2002), harmadik az Év játékosa Dél-Amerikában szavazáson (2004), az Év csapatának tagja Dél-Amerikában (2002, 2003, 2004), az Év csapatának tagja Brazíliában (2002, 2004), az Év legjobb ifjúsági korú játékosa a World Soccer szerint (2005)


Robinho, akit maga Pelé nevezetett napjaink legtehetségesebb brazil csatárának, lehetséges utódjának, 2005 nyarán valódi dél-amerikai futball-szappanoperát írt Real Madridhoz szerződésével. Bár a klubbal már februárban megegyeztek minden lényegesebb feltételben, először a Santos, később a brazil szövetség gördített hajánál fogva előrángatott akadályokat a pöttöm ék Spanyolországba igazolása elé, hogy végül is győzzön a józan ész és az igazság (helyett a pénz). Tekervényes átigazolási ügy volt ez, hiszen a klubvezetők, a három szövetség, a két elnök és a tucatnyi ügynök mellett talán csak a nemzetközi nőtanács nem szólt bele a transzferbe.

A madárcsontú fiú tipikus brazil futballkarriert futott be, ugyanis a roppant szegény családból származó Robinho (édesanyja takarítónő, édesapja csatornatisztító) amatőr klubokban kezdte pályafutását (négyévesen lett a Beira Mar és nyolcévesen a teremfocit játszó Portuarios tagja), majd egy nagycsapat (a Santos) felfigyelt rá egy egymással vívott barátságos mérkőzés alkalmával. A Santosnak otthont adó Vila Belmiro-stadionban a grundokon, utcákon megtanult trükköket a gyepen bemutatva gyakran rendezett csodálatos Robinho-délutánokat, mígnem a Peixe (Hal) becenévvel illetett egyesület szerencséjére, a riválisok pechére 2002-ben a válogatott korábbi kapusa és kapitánya, Émerson Leao a felnőttek közé emelte. Hogy ne unatkozzon a fiú, a vele a legtöbb esetben "egy követ fújó" Diegóval, gyerekkori cimborájával együtt.

Sokan úgy gondolták, a fegyelemtartás, a szigor, az örök elégedetlenség és a magamutogatás mintaszobraként ismert Leao mester leginkább utóbbi tulajdonsága miatt vitte fel a két hiperaktív tinit a nagyokhoz. A Santosnál akkoriban már 34 esztendeje ábrándoztak az országos bajnoki cím elhódításáról, és úgy érezték, Leao csak egy mítoszt akar reális esély nélkül feltámasztani: ugyebár anno Pelé is tejfölösszájúként kapta hátára és repítette azóta sem látott magaslatokba a Santost. Az edző aztán minden kétkedőre rácáfolt, miután a Santos bajnok lett, elsősorban Robinho teljesítményének köszönhetően. A legszívesebben a csatárok mögött, kissé visszavontan ténykedő támadó kilenc gólt szerzett, emellett irányította a támadásokat, cseleivel megbolondította az ellenfeleket.

Miközben csapattársainak nemigen lehetett rossz szavuk rá, adott esetben ugyanis rendre a jobb helyzetben lévő emberhez passzolt.
Főleg az önzetlenség a meglepő egy (akkor) 18 esztendős tini részéről, akinek – mint állítja – ráadásul Denílson a példaképe. Nem véletlen, hogy a 2002-ben hatalmas meglepetésre megnyert országos bajnokságot követően már nemcsak Pelé hasonlította magához Robinhót, hanem a sajtó is egyre gyakrabban vont párhuzamot közte és minden idők legjobbja között. Pelé szavaitól az ifjonc ugyan fülig vörösödött, ám a kívülállók (azaz a média) áradozását azóta is kategorikusan elutasítja.

„Nem én vagyok Pelé, és azt sem szeretem, ha vele hasonlítanak össze, mivel teljesen mások vagyunk – fakadt ki nem egyszer Robinho. – Mindössze annyi közöm van hozzá, hogy 1999-ben adott néhány tanácsot, amikor még a Santos utánpótláscsapatában játszottam. Persze ez roppant fontos a pályafutásom szempontjából. A tudásomat pedig Isten ajándékának érzem.” Ennek ellenére két napig nem aludt a nagy találkozás után, sőt, mivel Pelé egy parolát is adott a kisfiúnak, az sokáig kezet sem mosott! Pelé egyik lehetséges utódjának arra sem kellett sokat várnia, hogy bemutatkozzon az A-válogatottban: Carlos Alberto Parreira kapitány 2003 áprilisában postázta neki először a behívót, igaz, a Mexikó elleni guadalajarai összecsapáson hősünk nem hagyta el a kispadot.

Robi nagy álma végül júliusban vált valóra, amikor a nem a legerősebb felállásban játszó nemzeti tizenegy tagjaként szerepelhetett a CONCACAF-zóna bajnokságán, az Arany-kupán, amelyről ezüstéremmel térhetett haza. Fájdalom, de egy második hely Brazíliában mindig csalódást jelent, így a tornát gól nélkül záró Robinho csak év végén kapott újra lehetőséget, akkor is két nem hivatalos mérkőzésen, a Corinthians és a Santos ellen. Mindkettőn gólt szerzett, így nagy önbizalommal utazott Chilébe, ahol az olimpiai selejtezőkön képviselte országa színeit, és bár az első három mérkőzésén betalált, Brazília óriási meglepetésre nem vívta ki az athéni indulási jogot.

Robinho mégsem tűnt el a selecao-süllyesztőben, jelzi ezt, hogy ismét szerepelhetett a válogatottban a Bolívia elleni vb-selejtezőn. A Santosban is hozta megbízható formáját: 2003-ban Libertadores-kupa-döntőt játszott, de ismét csak ezüst jutott neki, lévén csapata alulmaradt a Boca Juniorsszal szemben. A következő brazil pontvadászatban a Santos a 21 gólos Robinho vezetésével (immár Diego nélkül) újra megnyerte az országos bajnokságot. Fizikai jellemzőire pedig elég csak annyi, hogy „a” brazil focis lap, a Placar címlapján egy olyan fotót közölt, amelyen a vékonydongájú Robinho egy átlagos bevásárlókocsiban foglal helyet. Belefért…

Némileg meglepő módon Parreira a nyári Copa Americára klubtársát, Luis Fabianót, a moszkvai Vágner Love-ot és a Valenciában csúnyán lebőgő Ricardo Oliveirát vitte ki hősünk helyett, pedig Robinhót a szezon végén Brazília legjobb játékosának választották, majd az esztendő végén az El País hagyományos szavazásán Dél-Amerika harmadik legjobb otthon játszó futballistája lett. De Robinho ekkor már nem a futballal foglalkozott, hanem azzal, hogyan tudna minél hamarabb Európába szerződni. A királyi gárda decemberben jelentkezett be először a braziloknál, akik azt mondták, elengedik a játékost, de csak azt követően, hogy a csapat befejezi a menetelését a Libertadores-kupában.

A legnagyobb presztízsű dél-amerikai klubtorna döntője július közepén volt, ám a Santos a vezetők elképzelésével ellentétben már a negyeddöntőben (június 15.) elbukott. A Real ismét kopogtatott a Vila Belmiro-stadion ajtaján, viszont Marcelo Teixeira klubelnök annak ellenére nem akarta elengedni Robinhót, hogy a spanyolok a kezdeti 12 helyett immár 18 millió dollárt kínáltak, és, mint a játékos állította: a presidente szóban megígérte, hogy elmehet a Libertadores után. Ekkor még a Konföderációs Kupát is kivárták a felek (ahol Robinho néha zseniálisan, néha csapnivalóan futballozott, de két góljával aranyéremhez segítette a selecaót), hogy utána ismét alkudozzanak – eredménytelenül.

Robinho nem csinált titkot abból, hogy semmiképpen nem marad a Santosnál: „A családtagjaimnak is jobb lesz, mert biztonságban érezhetik majd magukat. Ezen kívül Spanyolország ideális hely egy Brazíliából érkező légiósnak, főleg úgy, hogy a Realnál az egész szakmai stáb brazil. Arról már nem is beszélve, hogy ismét együtt dolgozhatnék Vanderlei professzorral, edzői ideálommal”. Teixeira Robinhónak a válogatottban mutatott teljesítményét látva immár a játékos kivásárlási árát – 50 millió dollárt – követelte a Realtól, mire a blancók kis hüledezést követően felemelték az ajánlatukat 30 millióra.

Némi holtidőt követően jött az újabb fordulat: Wagner Ribeiro és Juan Figer, Robinho két menedzsere kitalálta, hogy a csatár voltaképpen 30 millióért is aláírhat a királyiakhoz, ha lemond arról a 40 százalékról, amennyi játékjogából a saját birtokában van (Robinho ezt korábban valóban pedzegette). A csatár játékjogát csak 60 százalékban birtokolta a Santos, a maradék 40 százalék Robinho, illetve két menedzsere, Wagner Ribeiro és Juan Figer tulajdonát képezte. Mármost a játékos lemondott erről az önrészről, amiért a Bernabéuban úgy gondolkodtak, hogy az 50 milliós kivásárlási ár ennek megfelelően 30 millió dollárra csökken, a Real át is adott Ribeirónak egy 30 millió dollárról szóló bankgaranciát.

Csakhogy a Santos és a Brazil Labdarúgó-szövetség is úgy ítélte meg, hogy az érvényben lévő szerződések értelmében Robinho legfeljebb a Santos javára mondhat le a neki járó összegről, azaz ismét úgy tűnt, kútba esik a megállapodás, ráadásul már mindkét fél azzal fenyegetőzött, hogy a FIFA elé viszi az ügyet. És ne feledjük, hogy Robinho a Konföderációs-kupa döntője (július 29.) óta nem volt hajlandó sem edzeni, sem játszani a Santosban, amikor később mégis játékra jelentkezett, Teixeira elküldte őt. A Santos első embere pár hét múlva, július végén mégis elfogadta a Real 30 milliós ajánlatát. A brazil sajtó arról spekulált, hogy Teixeira megijedt, hátha a FIFA Robinhónak, valamint a Realnak ad igazat (egyrészt ígéretet tett a játékosnak, másrészt Robinho édesanyjának elrablását követően a támadó és a családja nem érezte biztonságban magát Brazíliában) és a nemzetközi szövetség által megállapított kivásárlási ár a 30 millió dollárnál is kevesebb lenne.

Robinho végül öt évre írt alá a Realhoz, de csak augusztus végén, tekintve, hogy a két klub megállapodása miatt a brazil országos bajnokság első körének végéig (augusztus 24.) a labdarúgó a Santos alkalmazásában maradt, azaz Magyarországra sem jött el a kilencszeres BL-győztessel. Edzője, Vanderlei Luxemburgo és elnöke, Florentino Pérez mindenesetre jelzésértékűen Robinho érkezésekor azonnal elkezdte árulni a klub angol aranylabdását, Michel Owent... „Robi Madridban kétszeresen is kényes helyzetbe került: vagy a helyi ikont, a népszerűségét és futballtudását rohamosan elveszítő Raúlt, vagy az elmúlt két szezon házi gólkirályát, Ronaldót szorítja ki – utóbbi helyén már szerepelt a németországi Konföderációs-kupán, összességében jó…” – írtuk róla akkoriban.

Első madridi idényében nem tudott kiegyensúlyozottan futballozni a zseniális bemutatkozás után, bár ha a pályán volt, színt vitt a játékba. Odahaza ráadásul sokkal jobban ment neki, mint BL-ben, pedig éppen az európai megakupában lett volna nagy szüksége a fehéreknek egy vezéregyéniségre. A Realban ő játszotta a legtöbb bajnokit, nyolc világbajnoki selejtezőn két gólt rúgott, és ha a kezdőben nem is, de a keretben stabil helye volt. Németországban, a vb-n a horvátok ellen pár perc alatt is többet mozgott, mint Ronaldo, akinek helyére beállt, az ausztrálok ellen szintén „Zsíros” cseréjeként kapufát rúgott, majd a japánok ellen kezdőként lett a Mérkőzés embere, lendületes, ötletes futballal. Ennek ellenére a franciák ellen újra csak a kispadon kezdett, csupán negyedórát kapott, és ennyi idő mindössze egy csúnyán eltört lövésre volt elegendő számára.

Összességében elmondható, hogy sokkal több lehetőséget kellett volna kapnia Parreira kapitánytól. Nyáron érkezett Madridba Fabio Capello mester, aki leigazoltatta az Arsenaltól José Antonio Reyest, így Robinho helye megkérdőjeleződött a kezdőben, de egyébként sem abban az üsd-vágd-stílben harcol Robinho, amit Don Fabio kedvel, sőt, legyünk őszinték, a brazil egyáltalán nem harcol. Így nem volt meglepő, hogy általában a kispadon kezdett, és bizony, ha beállt, akkor sem mindig lendített a gárda szekerén. Többször is megtámadta a sajtón keresztül Capellót, még afféle ultimátumot is adott neki… Az érem másik oldalaként felmerült, hogy Robinho volt az egyik futballista, aki egyszer-kétszer kapatosan érkezett edzésre.

Legélénkebben egyébként a Tottenham, a Milan és a Juventus érdeklődött iránta 2007 elején, de végül – jobb vagy bal oldali középpályásként játszva – végre formába lendült. Következő idényében alapemberként nem lehetett rá panasz, ami nem is csoda, hiszen a Copa Americáról aranyéremmel és a torna legjobb játékosának szóló díjjal térhetett haza. 2008 nyarán addig-addig pedzegette, hogy jóval több fizetést érdemelne az évi öt-hatmilliósnál, hogy a madridiak megunták és egy huszárvágással 43 millió euróért el nem adták a Manchester Citynek. A nem éppen testéhez álló angol bajnokságban hamar felvette a ritmust és 14 gólt lőtt a Premiershipben, ám az UEFA-kupában gólcsendet hirdetett.

A válogatottból kiszoríthatatlan, mostanában Kaká vagy Diego előtt ő alkot csatárpárost Luis Fabianóval.

„Ha van játékos, akit Isten futballtudással áldott meg, akkor az Robinho” - nyilatkozta róla egyszer felfedezője, Betinho.