Kásás Zoltán: Mindig nagyon szerettem és szeretem az uszodát

Hogy van mostanság, és miképp ünnepli a kerek évfordulót?
Köszönöm szépen, jól érzem magam, de nem ünneplek. Nincs ezen már mit ünnepelni – fogalmazott a Nemzeti Sportnak Kásás Zoltán, aki kedden tölti be a 80. életévét. – Persze szűk családi körben összeülünk egy ebédre vagy vacsorára.

Továbbra is szoros a kapcsolata a vízilabdával?
Ha nem vidéken lettem volna a hétvégén, a helyszínen nézem meg a férfiak Magyar Kupa négyes döntőjét, de így is követtem a televízióban. Közvetlen kapcsolatom már nincsen a vízilabdával, miután 2024 végén a Testnevelési Egyetemen is befejeztem az oktatást, de az érdeklődés természetesen megmaradt.

A Margitszigeten kezdett úszni gyerekként – hogyan került Alpárról Budapestre?
Édesanyám Pesten dolgozott, így kerültem én is a fővárosba, de a nagyszüleim Alpáron maradtak. Náluk is sok időt töltöttem gyerekként, de a tanulmányaim legnagyobb részét Budapesten folytattam.

Olvastam, hogy édesanyja hatására került át az Újpestből a Ferencvárosba, mert a zöld-fehér klubbal szimpatizált. Tényleg volt befolyása erre?
Nem is így mondanám, mert összességében véletlenül kerültem közel az Újpesthez, miután az edzője, Técsőy Henrik észrevett a margitszigeti uszodában. Bár nem tudom, mit vett bennem észre, mert nem tudtam jól úszni. Néhány edzésen részt vettem náluk, de nem voltam igazolt sportolójuk. Aztán következett a Ferencváros.

Jól hallottam, azt mondta, nem tudott jól úszni?
Pontosan. A margitszigeti fedett uszodában nem értem végig eleinte. De aztán az FTC-nél is úsztam négy évet, Gerendás Lászlónál, Gerendás György édesapjánál. Két év után kezdtem járni vasárnaponként a vízilabdacsapat tréningjeire, Kárpáti György édesapjához. Igazán jó úszó továbbra sem vált belőlem, Gerendás Laci bácsi is javasolta, hogy nincsenek messze a vízilabdázók edzései az úszókétól, csak ők esténként készülnek. Fokozatosan átnyergeltem.

1968-ban nyert bajnokságot, 1975-ben KEK-et is az FTC-vel. Ambrus Miklós, Bolvári Antal, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kárpáti György – mindannyian olimpiai bajnokok. Mekkora kihívás volt mellettük érvényesülni, megragadni a felnőttcsapatban?
Nem is kihívás volt, hanem élmény. Az 1965-ös ifibajnoki arany után egyre többet jártam a felnőttek edzésére, abban az évben bemutatkozhattam az ob I-ben, és rengeteget segítettek, csak tanulni lehetett tőlük. A pályafutásom nagy részét a margitszigeti sportuszodában töltöttem. Dezső 1966-ban abbahagyta, de a többiekkel még sokáig játszottam együtt – aztán 1969-ben egyszer csak a legidősebb lettem, pedig nemrég még a legfiatalabb voltam. Innen kerültem a válogatottba, 1966-ban Markovits Kálmán hívott meg, első mérkőzésemet Nagy-Britannia ellen játszottam Londonban. De akkor még nem ragadtam meg úgy a csapatban, hogy az 1968-as mexikóvárosi olimpiára kijussak. Ezerkilencszázhetventől Rajki Béla volt a kapitány, utána sikerült megkapaszkodnom a válogatottban. Az én időmben még jóval kevesebb nemzetközi mérkőzés volt, de játszottam a müncheni olimpián, amelyen ezüstérmesek lettünk, az első vizes világbajnokságon Belgrádban nyertünk, valamint szerepeltem két Európa-bajnokságon, a másodikon 1974-ben Bécsben szintén győztünk. A müncheni olimpián úgy lettünk másodikok, hogy egyszer sem veszítettünk, de miközben a szovjetek hibátlan mérleggel érkeztek a helyosztókra, nekünk volt már egy döntetlenünk a nyugatnémetekkel. Akkor még nem volt elődöntő meg döntő, körmérkőzéseket rendeztek, de a szovjetek így pontelőnyben voltak, és az utolsó napon elég volt nekik a döntetlen, nekünk pedig győzni kellett volna. Három egyre vezettünk, de sajnos kiegyenlítettek, ezzel ők lettek az olimpiai bajnokok.

Kásás Tamás, háromszoros olimpiai bajnok: – Miatta kezdtem el vízilabdázni, óriási szerepe van a pályafutásomban. Mindig jó, meglehetősen csendes kapcsolat volt közöttünk, mert mindketten eléggé szűkszavúak vagyunk. Nem mindig, a megszokott környezetünkben azért már megnyílunk, de alapvetően zárkózottabbak vagyunk. Félszavakból megértjük egymást, mindig támogató és türelmes volt velem, és büszke volt rám. Sohasem tolt előre, azt szerette volna, hogy a magam útját járjam. A kapcsolatunk változatlan, beszélünk, néha találkozunk egymással, olyankor együtt ebédelünk a magunk visszafogott stílusában.

Kemény Dénes, háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány: – Tatabányán évekig játszottunk együtt, innen ered a barátságunk, szép eredményeket értünk el, amelyek sajnos azóta nem ismétlődtek meg Tatabányán. Korábban sokszor játszottunk egymás ellen is, és egyszer-kétszer a válogatottban is közösen. Zoli addigi edzői eredményei alapján természetes volt nekem, hogy amikor szövetségi kapitány lettem, megkértem, hogy segítsen. A szakértelem és a becsületes hozzáállás egyaránt száz százalékig megvolt benne. Bármire bármikor megkértem, legyen az tornatermi vagy uszodai feladat, akár elemzés, segített, maximálisan megbízhattam benne. Egyszerűen szólva, szeretem a Zolit!

Gerendás György, olimpiai bajnok: – Hogy mi az, ami először eszembe jut vele kapcsolatban? Ott voltunk egy csapatban, tele jó kiállású, fiatal, sikeres férfiakkal. Mégis, bármikor ha hölgyekkel találkoztunk, rögtön azt kérdezték: ismerjük-e a Kásást? Mert ő olyan jóképű ember… Maradjunk annyiban, ez nem növelte az önbizalmunkat! Nagyon régről, hat-hét éves korom óta ismerem, hiszen az édesapámnál úszott. Mindig felnéztem rá, amikor odakerültem a Ferencvárosba, akkor már ő volt a csapatkapitány, óriási örömként éltem meg, hogy sikerült egy csapatban játszanunk.

A későbbi világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérmet hova helyezi a karrierjében? Jelentett kárpótlást az olimpiai arany hiányára?
Arra már nem emlékszem, később mennyit rágódtam – abban a pillanatban, amikor lefújták a meccset, borzalmas érzés volt. Ám az évek múltak, haladtunk előre, nem keseregtünk, hogy nem nyertünk olimpiát, hanem örültünk, hogy vébét, Eb-t nyertünk. Olyan értelemben nem kárpótlás, hogy ezek nem egyenlők az olimpiával.

Mi terelte később az edzőség felé? Évtizedeket töltött ezen a pályán is, hol itthon, hol külföldön, szövetségi kapitányként is tevékenykedett.
Az uszodában ragadtam, megfogott a közeg. 1977-ben Tatabányára kerültem az FTC-től, nyertem másodosztályú bajnokságot, és amikor visszavonulásom után Ausztráliában kezdtem edzősködni, visszahívtak Tatabányára. Ahogy dolgozik az ember, minden nap tanul és fejlődik – amikor már az edzői pályafutást is befejeztem, és az edzőképzést vezettem a TF-en, akkor is rájöttem dolgokra, amelyeket edzőként nem csináltam meg. Itt is igaz: a jó pap holtig tanul.

Hogyan került a válogatotthoz?
Ezerkilencszáznyolcvanhétben megkértek, hogy pályázzak, rövid ideig voltam szövetségi kapitány, de az nem volt túl sikeres időszak. Ezerkilencszáznyolcvankilencben bronzérmesek lettünk a nyugat-berlini világkupán, de még abban az évben jött a bonni Európa-bajnokság, csak kilencedikként végeztünk, és akkor helyben lemondtam. Nehéz időszak volt, de rengeteget tanultam belőle. Aztán nyertem Bajnokok Ligáját az Óbecsével, az Olimpiakosszal, két-két jugoszláv és görög bajnokságot és kupát, sőt, az Olimpiakosszal európai Szuperkupát is, kétezerkettőben Budapesten a Vasas ellen.

Másodedzőként viszont három olimpiai aranyéremben is aktív szerepet vállalt 2000 és 2008 között.
Kemény Dénes kért fel ezerkilencszázkilencvenhéttől, csak kétezerháromtól utaztam a csapattal, de az edzéseket mindvégig csináltuk természetesen. Elfogadtam, hogy Tamás fiamat kicsit zavarja a jelenlétem, kisgyerekként sem szerette túlságosan, ha ott voltam a parton az edzésen, de én ezt nem bántam, nem okozott bennem törést, nem akartam, hogy azt higgyék, az apukája tolja előre. Ez volt a jó megoldás, aztán idővel persze a válogatottal tartottam a versenyekre.

Elég jól alakulhatott ez a helyzet, ha kollektíven önre ragadt az Apu becenév.
Tamás nyilván így hívott, aztán nemsokára viccesen Kiss Gergely is elkezdett így szólítani, aztán a többiek is, és valahogy rám ragadt. Meg hát én voltam a legidősebb a stábban.

Egy sportoló, edző karrierjében vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, de ön összességében játékosként és trénerként is nagyban hozzájárult a magyar vízilabda sikereihez.
Kilenc olimpiai aranyat nyertünk eddig vízilabdában, ez a legsikeresebb labdajáték Magyarországon. Én ebből csak kis részt vállaltam, de mindig nagyon szerettem és szeretem az uszodát. Lehetett volna több, de kevesebb sikerem is – én mindig azt mondom, így volt jó, ahogy történt, és szerencsésnek érzem magam, mert Tamás három olimpiai aranyérme kárpótolt azért, hogy én nem lettem olimpiai bajnok. Rosszabb lenne, ha fordítva történik.