Debreceni Nóra felért a csúcsra Párizsban

– Miután női vízilabda-válogatottunk nem jutott a négy közé Párizsban, szurkoltam, hogy ha már így alakult, legalább ön vezesse a döntőt. Meglepte, amikor felkérték?
– Igen, már csak azért is, mert ez volt az első olimpiám – kezdte a spanyol–ausztrál finálé magyar játékvezetője, a 31 éves Debreceni Nóra. – Azért voltak arra utaló jelek, hogy ott lehetek Párizsban, a januári Európa-bajnokságon én fújtam a döntőn, a februári világbajnokságon is jó mérkőzéseket vezettem. A szakemberek szerint kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottam az olimpián, keveset hibáztam, ezért bízták rám a finálét. Megtisztelő lehetőséget kaptam, és a visszajelzések alapján úgy tűnik, éltem is vele.

– Már akkor tudta, hogy szeretne eljutni erre a szintre, amikor kilenc éve elkezdte a játékvezetést?
– Akkor még nem gondoltam bele, sőt, nem is az én ötletem volt, hogy letegyem a vizsgát. A klubom, a Győri VSE elnöke, Ábrahám Csaba javasolta, hogy próbáljam meg, rábólintottam, aztán egyre jobban megszerettem a játékvezetést. Olyannyira, hogy eldöntöttem, nemzetközi szinten, nagy világversenyeken is szeretnék vezetni, akkor már az olimpiáról is álmodoztam. Úgy voltam vele, hogy játékvezetőként jó lenne elérni, amit sportolóként nem tudtam.

– Ezer szállal kötődik a vízilabdához, győri klubjában edzőként dolgozik. Hogyan lehet összeegyeztetni a két szerepkört?
– Megkönnyíti a helyzetemet, hogy jelenleg a legkisebbekkel foglalkozom, ők azért kevesebb mérkőzést játszanak, mint a nagyobbak, akik az országos bajnokságban szerepelnek. Az edzői szerepvállalásomból egyébként játékvezetőként is profitálok, mert tudom, milyen a kispad előtt állni, átérzem a kollégák helyzetét. Emiatt empatikusabb, megértőbb vagyok az edzőkkel, no meg a játékvezetőkkel is, ha az én csapatom játszik.

– Mennyit változott a felfogása az évek során?
– Inkább úgy mondanám, hogy a személyiségem változott, amióta elkezdtem a játékvezetést. Az elején még visszahúzódóbb voltam, talán törékeny is, de a rutin magabiztosabbá és határozottabbá tett, sokat javult a kiállásom a mérkőzéseken. A kommunikációban is fejlődtem, meg kellett találnom a közös nyelvet az edzőkkel és a játékosokkal, hogy megértsenek, elfogadjanak. Ehhez persze rengeteg mérkőzést kellett vezetnem, egy idő után már a legkellemetlenebb szituációk sem ismeretlenek. Ha túllendülök rajtuk, tudok belőlük építkezni.

– A párizsi olimpián néhány ítélet nagy port kavart, ezek többnyire a videóbíró használatával voltak összefüggésben. A nemzetközi trend alapján milyen irányba halad a játékvezetés?
– A videóbírónak sok előnye van, de talán túlságosan hagyatkozunk rá, pedig korábban is megvoltunk nélküle. Eddig is kaptunk kritikákat, játékvezetőként már hozzászoktunk, hogy elég egy nagy tévedés, utána mindenki arról beszél. A másodperc törtrésze alatt kell döntenünk, nekünk nincs javítási lehetőségünk. Ha hibázunk, általában észreveszik, ez a szakmánk velejárója.

– A legrangosabb torna legfontosabb mérkőzését vezette augusztusban. Innen már nincs feljebb, mégis, hogyan tovább?
– Az elsődleges célom, hogy élvezzem a játékvezetést. Meglátjuk, mit hoz a jövő, jó lenne még nemzetközi mérkőzéseket vezetni, de a fő, hogy boldoggá tegyen, amit csinálok.