Most és mindörökké – Deák Zsigmond jegyzete

Néhány órán belül egy sportág két magyar legendája, háromszoros olimpiai bajnoka hunyt el, s a veszteség érzete nem a duplájára, hanem – mint a hegytetőről hirtelen meginduló lavina – a sokszorosára nőtt, talán túlzás nélkül mondhatjuk, mindenki szívében és lelkében, akinek a póló többet, mást jelent egy szimpla ruhadarabnál.

Márpedig hazánkban, a vízilabda fellegvárában vagyunk így többmilliónyian, nekünk Kárpáti Gyurika (elnézést, de a György név legépelése nála nehezen áll a kezemre) és Benedek Tibor személyes hősünkké vált az évek, évtizedek alatt. Amikor olvasom a méltatásokat, nekrológokat – Csurka Gergelyé, Benedek gyerekkori barátjáé különösen fájóan szép –, az a sztereotípia jut az eszembe, hogy az ilyesmire tényleg nincsenek szavak; a legmegrázóbb visszaemlékezés is csak megkarcolja a bánat felületét, noha jó esetben csodás alakot, az elhunyt hiteles arcélét rajzolja bele. A közvetlen hozzátartozók, szülők, feleség, gyermekek tengermély gyászának érzékeltetése viszont tényleg a lehetetlennel határos, aki már meg- és átélt ilyesmit, talán érti, amire gondolok.

A szélesebb közvélemény nem tudta, s ez így van jól, hogy az idős és a fiatalabb kiválóság is súlyos beteg. A közeg, a sport világa összezárt, nem pletykált, megtisztelte azzal héroszait, hogy hagyta őket békében elmenni. Ez persze senkinek sem vigasz, de mégis, mi lehetne az? Most, a megrendülés perceiben még semmi, az bizonyos, s lehet, hogy a családnak (főképp a fiatalon, ereje teljében távozó Benedek Tibor esetében) sosem jön el a megnyugvás. Ám nekem a szomorú halálhírek érkezte óta mocorog a fejemben az a történet, amelyet a leányfalui plébánostól hallottam. Egyszer egy elhunyt kisfiú temetésének súlyos keresztjét kapta meg, nehezen tudta elképzelni, miképp bírja majd ezt az óriási terhet, ám onnan jött segítség, ahonnan a legkevésbé várta: a mélyen vallásos szülők azt mondták, s úgy is érezték, hogy áldják és ajándékként fogják fel azt a pár évet, amit gyermekükkel tölthettek.

Nem vitás, mindehhez hatalmas, az örökkévalóságba vetett hit szükségeltetik, de kiknél lehetne joggal, minden pátosz nélkül emlegetni az örökkévalóságot, mint két háromszoros olimpiai bajnoknál, sportunk két óriásánál?! Ha nincs Kárpáti György és nincs Benedek Tibor, akkor a magyar és az egyetemes vízilabda más, kevesebb lenne, mint most. A Jóisten, avagy a sors ajándékai voltak ők. Mindörökké.