Egy csodálatos világ, ahol a szicsasz még mindig a régi…

Hol van a busz? Szicsasz – jön a válasz. Rögtön. Kilenc órára jelezték, hogy megérkezik. Telefonálgatás. Leparkolt, csak messze. De jön. Mindjárt. Malmozás. Kemény Dénes egy idő után az üvegajtókon innen tereli játékosait, a turistákért futószalagon érkező, ám a katalizátort többnyire hírből ismerő járművek bűze nem igazán használ egy efféle tüdősportban. Fél tíz. Az általunk ismert helybéli erők közül egyedül a legismertebb FINA-bíró, Alekszandr Galkin veszi fel a telefont, ő azonban aligha kompetens a buszküldésben.Kilenc negyvenkettő: megjött! A sofőr szabadkozik. Az orosz szövetség által összekötőként küldött Gennagyij nevezetű dettó. Viszont az uszoda nincs messze. Tíz-tizenöt perc. Hiszszük is, meg nem is. Hanem egyszer csak beáll a busz elé egy rendőrautó. Kiderül, így mindjárt más. Szirénázva tör utat a közepesen laza szombati forgalomban. Piroson átmenve valóban negyedóra az olimpiai komplexum. Korántsem mellesleg elég jól festhet a minikonvoj. Egy villogó-tülkölő rendőrjárgány, mögötte egy diszkréten pöfögő Ikarus. Pazar.Megérkezünk. A kapu eltorlaszolva. Egy dudálás, majd egy "böffentés” a szirénával. Reakció: nyet. Szicsasz – mondják, azonnal előkerítik az őrséget. A Domino-BHSE válogatottjai mutatják, ott a bejárat – tavaszi BL-meccsük óta otthonosan mozognak –, indulnánk, de leintenek. Szicsasz, néhány pillanat, és szépen odagurulunk. Mégiscsak meg kell adni a módját. Egy perc merengés. Közben a sofőr karjára téved a tekintet: feltűnő tetoválás, egy fáklya, alatta Hungary felirat. Vigyorog. Két évet húzott le a lovasberényi szovjet garnizonban. Mondhatni, ő zárt: 1988-tól 1990-ig állomásozott mifelénk. Ideiglenesen. Most idegesen várunk, mígnem barátaink is megvonják a vállukat: rendben, menjünk gyalog.Az uszoda ugyanolyan monumentális, mint huszonkét éve. Aki nem ismer senkit, és csak a felső sorban kap helyet, körülbelül hatvan méter magasból nézi a meccset. Pólóban nyilván élvezhető.Délelőtt van, és csend. Labdát nem hozott magával a csapat, hivatalos FINA-eseményen vagyunk, a vendéglátó kötelessége a tréningező vendégcsapat kiszolgálása. A vonatkozó kérdést hallva ugyanakkor feltűnően tanácstalan az uszodai személyzet.Szicsasz – húzza el bájosan a száját egy hölgy, és a telefonért nyúl. Zsongás támad, egyre több, magát illetékesnek vélő jelenik meg. Mindenki tud egy számot. És mindegyiket fel is tárcsázzák. A labdák amúgy megvannak – egy ketrecben sárgállanak. A kulcsot kéne megtalálni. Vagy az embert, aki tudja, hol van a kulcs. Fertályóra elteltével közel a megoldás. Pontosabban közeleg. Egy úr, aki kinyit egy sötét szobát az uszodatérben. Ott van a kulcs. Kisvártatva egy hangos "Á!” jelzi, Dáriusz kincse immáron kézbe vehető. Igaz, ez amolyan orosz–magyar narancs… Azaz narancsszínű a labda, de Epsan. A FINA-eseményen Mikasa használatos. Ha a két gumigömb közötti minőségi különbséget zongorázni kellene, kijönne egy Chopin-etűd. Mindegy, fő, hogy itt vagyunk az uszodában, s hogy van mit dobálni. Errefelé ez is valami. Sőt, tán minden. Közben a hangosítást próbálgatók Luis Armstrong zenéjével tesztelik a berendezést. Kásásék úsznak, passzolgatnak, a hatalmas légteret pedig az ismert sláger tölti be: "It’s a wonderful world…”És tényleg: ez egy csodálatos világ.