Egerszegi Krisztina nem tombol, csendben izgul fiáért

– Jó volt ez a negyven év?
– Úgy érzem, igen – válaszolta Egerszegi Krisztina a Nemzeti Sport érdeklődésére. – Érdekes, hogy amikor tinédzserként előre gondolkodtam, mindig csak addig láttam, hogy 2000-ben leszek huszonhat éves. Tovább sohasem néztem, nem agyaltam azon, hogy negyvenévesen mi fog történni. De most már az is érdekel, hogy mi lesz a következő negyven évben.

– És mi?
– Nem tudom. Például remélem, hogy lesznek unokáim.

– Kimaradt valami eddig?
– Igen. Például a Grand Canyonhoz nagyon szerettem volna eljutni. Egyszer lett is volna rá lehetőség, még az úszóidőszakban, edzőtáborban voltunk a közelben, és megbeszéltük, elmegyünk. De szét kellett volna osztani a csapatot, külön repülővel jöttünk volna haza, Széchy Tamás pedig azt mondta, szó sem lehet róla, hogy szétváljunk, mert mi van, ha lezuhan az egyik repülő. Akkor a fél csapat túléli, a másik meg... No, mindegy, a lényeg, hogy azóta sem voltam a Grand Canyonnál, pedig az ismerősök mondták, tényleg nagyon szép. Tudja, hová vágyom még?

– Hová?
– A Serengeti Nemzeti Parkba. Annyi természetfilmet láttam már róla, hogy megszámlálni sem tudom. Csak ilyenkor mindig elbizonytalanodom, hogy van-e olyan szép, mint a filmeken.

– Van bizony! Csak ha tényleg odautazik, ne menjen túl közel a folyóhoz, mert egy krokodil le találja harapni a lábát. Legalábbis nekem ezt mondták.
– Jó, majd távolról nézem őket.

– Készített bakancslistát?
– Nem írtam le, hogy mit szeretnék elérni, hova szeretnék eljutni, ha erre gondol. Ezt akkorra tartogatom, amikor kirepülnek a gyerekek. Sokat beszélgetünk a férjemmel, Ádámmal, hogy mi mindent csinálunk, amikor újra kettesben leszünk.

– Például kiugrik egy gépből ejtőernyővel?
– Azon már túl vagyok, és úgy emlékszem – bár jó régen, kilencvenhétben volt –, nagyon élveztem. Mondjuk azóta sem ugrottam újra. Lehet, hogy nem is élveztem annyira, csak kipipáltam? Látja, ezt már nem is tudom.

– És az úszás? Arról még egy szó sem esett, pedig továbbra is része az életének.
– Nem annyira, mint annak idején, versenyzőként. Persze amikor tudom, megnézem a világversenyeket, valamilyen szinten családilag is érintettek vagyunk, mert a nagyobbik fiam úszik. Nem világversenyeken, csak az ő kis korosztályában. Most volt tizennégy, alig több, mint két hete.

– És akkor ön a parton tombol? Vagy ellenkezőleg, egyenletes pulzussal nézi a versenyt?
– Utóbbi. Persze szorítok neki, de eddig nem éltem át, amit a szüleim meséltek Barcelona után, hogy apu kiment a szobából, amikor úsztam, mert nem bírta nézni. Nyilván a tét is más, de én amúgy sem vagyok az a kiabálós fajta, belőlem nem úgy jön ki a feszültség. Csendben, magamban izgulok.

– Talán nem is ordíthatna, hiszen mindenki ismeri.
– Tény, az uszodában a mai napig sokan odajönnek autogramot kérni – ami főként a szülőknek köszönhető. Hiszen amikor én úsztam, ezek a gyerekek még meg sem születtek. Valószínű, hogy a szülőkön keresztül jött át a szeretet irántam.

– Jólesik?
– Persze! Nagyon aranyosak, és ha nekik tényleg annyit jelent, ha valóban örömet szerezhetek azzal, hogy adok egy autogramot, miért ne?!

HA ARRA IS KÍVÁNCSI, HOGY EGERSZEGI KRISZTINA HOGYAN VISZONYUL A FAGYLALTHOZ, MENNE-E MÉG NEKI AZ ÚSZÁS, MEGBÁNTA-E, HOGY ATLANTÁBAN NEM INDULT SZÁZ HÁTON, VAGY HOGY MELYIK KORBAN ÉLNE LEGSZÍVESEBBEN, OLVASSA EL A NEMZETI SPORT SZOMBATI MELLÉKLETÉBEN MEGJELENT TELJES INTERJÚT – AKÁR DIGITÁLIS FORMÁBAN IS!