Élő
TOVÁBB AZ ÉLŐ HÍRFOLYAMRA
A győztesek
1KínaCHN201
2JapánJPN110
3Dél-KoreaKOR100
4EcuadorECU100
5IránIRI100
6KoszovóKOS100
...
128MagyarországHUN000
Tovább a teljes éremtáblára
CSURKA GERGELY
CSURKA GERGELY
2021.06.11 23:50

Öt karika célkeresztben – Csurka Gergely publicisztikája


A nem minden valóságalapot nélkülöző anekdota szerint még tavaly késő ősszel az ártándi határállomáson a magyar-román közös hokiliga itteni meccseire igyekvő egyik erdélyi csapat dokumentumait böngészte a magyar határőr (meghívólevél, PCR-eredmények, ami világjárvány idején dukál). Kissé értetlen tekintetét és felhúzódó szemöldökét látva a klubmenedzser igyekezett segítőkésznek mutatkozni, majd a közösen átnyálazott papírok közül az egyiknél önkéntelenül is felkiáltott: „Ó, elnézést, azok a jövő havi tesztjeink!”

Mindez a tokiói olimpia szervezői által buzgón küldözgetett média-ismeretterjesztők egyik legutóbbi példányának olvasgatása közben jutott az eszembe. Merthogy a kedves japánok végül is készek eltekinteni a tavasszal még belengetett háromnapos kötelező karanténtól, ha a sajtómunkás naponta aláveti magát a tesztelésnek. Amit nyilván mindenki megcsinál, elvégre Fucsovics Marci óta tudjuk, van abban valami lélekrohasztó, ha napokon át egy hotelszobában rostokol az ember úgy, hogy még a kajáját is csak odavágják az ajtó elé (anno a tömlöcökben legalább betolták valami kis ablakon, most még ez sincs – lásd még a másik anekdotát, hogy mit adna a rabbi a koronavírusos betegnek; „Maceszt, fiam, maceszt. – És az használ? – Lehet, hogy nem, de legalább befér a küszöb alatt.”).

Hanem mindezt a tokióiak úgy képzelik, hogy mindenki szépen a kezébe kapja a megfelelő mennyiségű szettet, aztán elvonul a hajlékába, ott felszúrja az agyáig, majd az előírtaknak megfelelően dunsztolja, és a megjelölt gyűjtőponton leadja, az első három napon huszonnégy óránként. Van a világnak olyan része, ahonnan az érkezők garantáltan akkurátusan le- és feldugják maguknak (már a pálcikát), ám bevallom, nehezen veszem rá magam, hogy azt higgyem, minden náció ilyen becsületesen fogja beszolgáltatni az orr- és toroknedvtizedet, lásd még a bevezetőben idézett történetet.

Szóval mindössze annyit bátorkodnék felvetni, hogy egy ezerfelől összegyűlő médiahadnál mennyire reális azt gondolni, bármelyikükről megmintázhatnák a fehér paripán bevonuló Grál-lovag márványszobrát.

A budapesti úszó Európa-bajnokság épp attól működött, hogy a SOTE-kommandó semmit sem bízott a véletlenre: a buborékon belül mindenkitől szakemberek vették le a mintát, beleértve médiát, biztonsági őrt, sofőrt, hotelszakácsot. Tudom, ez „csak” 4000 ember volt, az olimpián ugyanez nagyságrendekkel több, elvégre csupán sportolóból és kísérőből van 17 ezer, médiásból ugyanennyi. No de arrafelé elég menő az egészségügy, doszt van laborkapacitás, és így tovább...

Hogy egyébként zajlik némi árral történő sodródás, azt egy szerdán érkezett körímél bizonyítja: ez speciel a NOB sajtósaitól jött, egy sebtiben indított online felmérés, amely azt van hivatva kideríteni, hogy a játékokra akkreditált médiahad hány százaléka lehet beoltva. Nem akarnék visszakanyarodni az előző sanda feltevésekhez, de kábé igen-nem szinten kellett válaszolni, bizonyíték feltöltését nem is kérték. Szóval az igenre rábökni semmibe sem került... Amúgy eddig azt írták, hogy a vakcina fontos, de az olimpián alkalmazandó Covid-protokoll szempontjából nem számít, mindenkire egyformán vonatkozik a tesztelési kötelezettség, a maszkhordás, meg hogy 14 napig csak körön belül lehet létezni, semmi városnézés, shoppingolás, még metrózni is tilos.

Azaz kissé kaotikusnak tűnik minden, mégsem gondolnám, hogy éppen a médiából indul majd el valamiféle végzetes hullám, ugyanakkor, ha már akkora hisztériát sikerült kelteni Japánban az olimpia kapcsán, talán jobb lenne minimalizálni a kockázatot.

Mert azt ugyan nem tudom, a japánok miként vannak bekötve, de hogy egy 126 milliós országban napi néhány ezer új esettől miért kell hetek óta lenyomva tartani a pánikgombot, az innen, Európából nézve minimum meghökkentő. A halálozási mutatók kifejezetten alacsonyak – miközben persze tisztában vagyok vele, hogy amíg csak egyetlen új eset van, az épp eggyel több, mint amennyinek lennie kellene, de... Igyekszem nem morbidnak lenni, ám aki a médiában dolgozik, az pontosan tudja, hogy manapság a vezető híreknél, címlapsztoriknál a halottak száma az egyik legfontosabb mértékegység. Régebben így volt ez a háborúknál, terrormerényleteknél, iraki piaci robbantásoknál, vasúti szerencsétlenségeknél, tömegkaramboloknál, bárminél. Ezt természetesen senki sem szokta így leírni, de ettől még így van. Erre ömlött rá a koronavírus-járvány sajtóbéli feldolgozása, ahol aztán igen vastag pennával lehetett a legsötétebb kontúrokat felrajzolni hónapszám. Az esti híradónézés korábban sem volt egy fáklyásmenet, ma hovatovább ott tartunk, hogyha az ember leül a tévé elé este hatkor, pláne a kertévéknél, fél óra után olyan hangulatba kerül, hogy legszívesebben elkortyolna három deci maró nátront, mert egy átlagos nap hírfolyamához képest még az is garantált feldobódást hozna.

Ebbe a végtelen szutyokba van belekeverve az olimpia. A japán mortalitási ráta ugyan erősen kilóg lefelé ahhoz képest, ami a mainstream médiában úgymond az ingerküszöb szokott lenni – és mégis, a játékok állandóan célkeresztben vannak. A sport tokiói ünnepe gyakorlatilag korlátlan sárdobálás alanya, állítmánya és tárgya, mintha az összes hírműsorszerkesztőnek lenne egy biankó ötkarikás lapja minden napra, csupán azt kell kitölteni, hogy éppen miért verik bele a csúfot. Ott van például az a néhány napos hír, hogy a Japán Olimpiai Bizottság egyik tagja a metró elé vetette magát – tudja az ég, mi nyomasztotta szegényt, annyi derült ki, hogy ő volt a főkönyvelő, ehhez képest a többség azonnal arra asszociált, hogy a tokiói olimpiával csak a baj van.

Innen szép nyerni – ha lehet egyáltalán.

Nemesebb lelkű kritikusok szerint a NOB-bal épp ez a bizonyos sodródás a gond. Nyilván nem könnyű kikeveredni a szennyáradatból, ám ettől még – vagy inkább épp ezért – illett volna indítani egy globális kampányt a legfontosabb nációk sporthőseivel. Hogy ők készülnek, mert az olimpia mindig, minden körülmények között „az olimpia” marad. Az emberiség egyik, ha nem a legnagyszerűbb találmánya, a hit, a remény terepe, ahol mindenkinek megvalósulhatnak az álmai, aztán az adott náció együtt indul a mennybe a győztessel.

Lausanne-ban anno hozzászoktak persze, hogy a legfőbb – na jó, az egyetlen – termékük eladja magát. Legalábbis a tárgyévben, mert idővel ráébredtek, hogy a tizenéveseket egyre kevésbé érdekli az öt karika, úgyhogy elkezdtek odafigyelni rájuk.

Most viszont nem ez a helyzet, sőt. Csakhogy a NOB kommunikációja momentán kizárólag arra irányul, hogy tessenek megnyugodni, jó lesz, mert mindenki biztonságban lesz. Nyilván. Még az önmagukat tesztelni hivatott médiamunkásokkal együtt is. A hangsúlyokat rég el kellett volna tolni a sport, a sportolók felé. Az eszme felé. Az álmok felé. Tudjuk, most ez az olimpia nem lesz olyan, mint amit megszoktunk, mégis...

Őszintén – 1948-ban, Londonban mennyivel volt jobb? Három évvel a történelem legpusztítóbb világégését követően, amikor még mindenütt zajlott a romeltakarítás, és sokmilliónyi megnyomorított lélek riadt fel éjszakánként az átélt szörnyűségek miatt. A sportolók tábori barakkokban laktak, a létesítményeknél egyetlen cél volt: legyenek meg az adott sportághoz szükséges minimális keretek. A visszaemlékezésekből tudható, akármilyen rettenetesen hosszúra nyúltak is a világháború árnyai, az olimpia tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az emberiség ismét a napfényen érezze magát. Jól. Harmóniában.

Egyetlen másodpercig sem akarnám a Covid19-et bagatellizálni, de... Mérhető bármilyen mértékben is egy világháborúhoz?

Akkor talán meg lehetne adni az olimpiának az esélyt, hogy ismét csodát tegyen. A sportolók által. Akik túltették magukat mindenen, egy kukába ment esztendőn, sokan a fertőzésen és az utóhatásokon, minden élversenyző legbrutálisabb ellenségén, a bizonytalanságon, és most ismét életük nagy napjaira készülnek elszántan, a szent célt immár egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől.

Hagyjuk őket álmodni, reménykedni, hinni.

A végén még el is tanulhatjuk tőlük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

2021.07.24 10:49:25

Tokió 2020 KOVÁCS ERIKA

Hála Berki Krisztiánnak, kisegítettük az egyik török televíziós társaságot a tokiói médiaközpontban.

2021.07.23 12:42:23

Tokió 2020 RÁCZ PÉTER

Csak az 1992-es barcelonai múlja felül a Tokióban induló úszócsapatunkat a legjobb idők tekintetében.

2021.07.24 06:57:32

Tokió 2020 KOVÁCS ERIKA

Több sportportál az úszóversenyek éremtáblájának dobogójára várja Magyarországot.

2021.07.24 06:45:16

Tokió 2020 SZŰCS ANDRÁS

„Ha ez a meccs meglett volna, könnyebb ellenfelek következnek. Még nem látok semmit előre, átgondolom…”