Kajakra veszi?

Nyitva maradt tegnapról egy kérdés, vajon hogyan végez Douchev-Janics Natasa a K–1 200 méteren. Nos, bronzérmes lett. Pedig a pekingi győztesek közül ő volt a legbiztosabb aranyvárományosom. Azt mondtam magamban, nem baj, a páros második lett, majd 200-on első lesz. A jóslatom abban az értelemben sem jött be, a Kovács Katalin, a pekingi arany „másik fele” viszont Londonban is bajnok lett…

Nyitva maradt tegnapról egy kérdés, vajon hogyan végez Douchev-Janics Natasa a K–1 200 méteren. Nos, bronzérmes lett. Pedig a pekingi győztesek közül ő volt a legbiztosabb aranyvárományosom. Azt mondtam magamban, nem baj, a páros második lett, majd 200-on első lesz. A jóslatom abban az értelemben sem jött be, a Kovács Katalin, a pekingi arany „másik fele” viszont Londonban is bajnok lett…

Hangsúlyozom, az elkövetkező néhány sor nem fanyalgás, hanem játék a „mi lett volna ha” eshetőségekkel. Ami Natasának nem is annyira játék. Meglehet, a fejében is megfordult néhány hasonló gondolat. Úgy érzem, a gyerekvállaláskor Nati nem mérte fel, mennyire nehezíti meg olimpiai felkészülését a kicsi érkezése, egyáltalán szervezete hogyan reagál a visszatérésre. Illetve, ezt felmérte, talán csak azt nem, hogy az ellenfelek mennyit fejlődnek. Értsék aktuálisan: elég lesz-e ma, ami tegnap elég volt?

Janics Natasa úgy él a közvéleményben, mint akit édesapja rábízott Fábiánné Rozsnyói Katalinra, hogy neveljen belőle olimpiai bajnokot, s Janics magyar színekben Athénban le is győzte ellenfeleit. Egyesbeli akkori legnagyobb vetélytársával, Kovács Katalinnal pedig párosban győzött. Pekingben a Janics, Kovács duónak sikerült a címvédés.

Azért is szeretem Natit, mert vagány, a délszláv mentalitást hordozza magában. Régebben csak ámultam, hogy a „jugoszláv” sportolókban mennyire munkál a bizonyítási vágy, amely végül is számtalan esetben eredményre vezetett, még a reménytelennek ítélt szituációkban is. (Jó néhányszor éppen ezt hiányoltam a magyarokból.) Kimondottan örültem, hogy az egyébként minőséginél is minőségibb magyar mezőnyben szította a versenyszellemet, egyúttal saját becsvágyát is.

Natasában van magától értetődő optimizmus, a gyerekszülés után is azt mondta, ha el tudja végezni a tervezett munkát, Londonban is olimpiai bajnok lehet. Persze nagyon jól tudta, hogy a magyarok között talán nehezebb lesz a kvótát megszerezni, mint az olimpián jól szerepelni. Nem így gondolta, ahogyan alakult.

Amikor tavaly szeptemberben a szülés után Szegeden visszatért, mérget vettem volna rá, hogy aranyat nyer Londonban. Nyilván valamennyi esélyes így gondolja, de Janicsnak el lehetett hinni. Több okból is. Egyrészt – s ez a legkézenfekvőbb indok –, hogy háromszoros olimpiai bajnokként eleve volt hitele, másrészt felszabadult volt, ami az anyaság érzésével jár együtt. Pszichológusok kimutatták, hogy az édesanyák szülés után akár jobb teljesítményre képesek, mint azt megelőzően. Fizikailag is, de elsősorban mentálisan, mert egy nőben mégiscsak ott motoszkál, hogy a természet rendje szerint gyermekszülésre, a családi kör összetartására teremtetett. Ráadásul Natasára rátalált a szerelem, s az olimpia előtt a gyermekvállalás mellett döntött. Úgy érezte, eljött a pillanat az életében. Ilyenkor nem szabad mérlegelni – tisztességtelen azon lamentálni, miért nem az olimpia után szült.

Visszatérése után az első válogatón a K–1 500-on még nem volt „kész”. Köztudott, Kozák Danuta nyert, Janics ötödik lett, Natasa ezzel gyakorlatilag kizárta magát, hogy a klasszikus számban londoni résztvevő legyen. Egyéniben maradt a 200 és a páros. A négyesnek nem lett tagja, így lemaradt egy olimpiai bajnoki címről. Nem tudom másképpen fogalmazni, mert ez a magyar kvartett olyan erős, hogy egy helyen változtatva az összeállítást, szintén aranyat nyer. Ugye, a szokásos „mi lett volna ha”… Sőt, Londonban a négyes döntője után – ha nem Katit cserélem ki –, Nati is már egy megnyert arannyal rajtol a párosok másnapi döntőjében.

Katival duóban ment a hajó, legalábbis ez jött le, a zágrábi Eb-n nyert az egység, mérget vettem az aranyra, aztán láttuk, mi történt. A döntő után sem Kati, sem Natasa nem volt megelégedve, milyen pályát mentek, Douchev-Janics még valami olyasmit is hozzátett, a németek éhesebbek voltak. Lehet, hogy ez Kovácsra is értette, már abban az értelemben, hogy Kati nem volt olyan éhes, mivel előző nap már megnyerte a maga londoni aranyát? Sosem tudjuk meg. A 200 meg mint tudjuk, lutri, szakszerűbben: a táv rövidsége miatt a három-négy esélyesből bárki nyerhet – Natasának bronz lett belőle. (Megjegyzem: a Szegeden tavaly vb-t nyerő új-zélandi Lisa Carrington győzött – akkor ez a része mégsem lutri.)

Hogy aztán mi fér még bele a 30 éves – ami egyébként nem kor – Douchev-Janics Natasa pályafutásába? A versenyző fejében még az is megfordult, hogy visszavonul, most jó ideig csak kislányával, Milanával szeretne lenni.

De nyilván hiányzik majd a kajakozás, s akkor dönteni kell. Nem a család és a kajakozás között. Mert Douchev-Janics Natasának „nyomnia” kell tovább. Inkább a távok kiválasztásában kellene racionálisabbnak lenni. Kovács – igaz, 36 esztendősen – a csapathajókba kerülést célozta meg, bejött. Különben sem biztos, hogy a jelenleg 25 éves Kozákkal kell felvenni a versenyt, a „Kajakkirálynő” titulus, talán évekig nem kiadó. (Magyar szempontból, hála istennek.) Klasszisa okán talán Natasa szoríthatná meg, a kérdés az, van-e ereje szembenézni azzal, hogy ehhez már-már emberfeletti munka kellene. Aztán ha igen, ahhoz lesz-e elég erő, hogy Danutával „birokra” is keljen a vízen?

Azaz pestiesen: kajakra veszi?