BAKOS GÉZA
2010.06.19 12:04 Frissítve: 2015.03.10 03:13

A vb-döntő arénájába hívták meg az Újpestet

Két évvel a Ferencváros legendás dél-amerikai „portyája" után 1931-ben az akkori bajnokcsapat, az Újpest is felkerekedett, hogy megmérkőzzön tengerentúli vendéglátóival, köztük is legelőször Montevideóban a friss világbajnok uruguayi válogatottal. A szokatlanul hideg, csapadékos időjárástól sújtott túra nem túl sok sikerrel indult az idegen környezettel csak lassan barátkozó magyar együttes számára, noha a lilák akkoriban trófeával igazolhatták, hogy a legjobbak a kontinentális Európában!

Az 1930-as vb-re épült montevideói Estadio Centenario – itt játszott az Újpest is (Fotó: archív)

A húszas évek második felében a magyar profi bajnokság domináns klubcsapata a Ferencváros volt, amely 1929-ben – éppen annak az idénynek a végén, amikor a Hungária elhalászta előle az aranyérmet – átkelt a messzi ismeretlenbe, ahol jó néhány héten át utazgatva öregbítette labdarúgásunk hírnevét. Tudni lehetett, hogy az Európával egyedül konkurálni tudó dél-amerikai kontinens három országában is igen fejlett a sportág, és az uruguayiak két olimpiai aranyérme (1924, 1928) alapján otthon ők tűntek esélyesnek.

Fradi, Újpest: a legmagasabb szinten

Ehhez képest a Fradi 3:2-re megverte a házigazdák válogatottját (ekkor állt össze először a legendás T-csatársor: Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut!), s a közönség (más helyszíneken is) leesett állal szemlélte – és ünnepelte – a technikás magyarokat. Nem véletlen, hogy legjobbjaik a tekintélyüket mentendő előbb bekeményítettek, majd addig hosszabbított a játékvezető, amíg fel nem zárkóztak egy gólra, és az sem volt meglepő, hogy összesen 14 mérkőzésre „hízott" a turné: mindenütt látni akarták ugyanis a magyarokat. Az FTC pedig csak négyszer kapott ki (igaz, a brazil és argentin nemzeti csapat mellett a visszavágón már az uruktól is), és szereplésével tartósan megalapozta a mieink hírnevét.

Ennek volt köszönhető, hogy két esztendővel később egyrészt a Fradi is visszatért, másfelől az Újpest is átkelt az óceánon. Addigra változott kicsit a (futball)világ. Miközben tombolt a nagy gazdasági válság, itthon 1930-ban a lilák átvették a hatalmat a zöldektől – s ezzel, azaz első bajnoki aranyérmükkel végleg teljes jogú (vetély)társai lettek a másik két nagyágyúnak (Ferencváros, MTK/Hungária) –, majd 1931-ben biztosan, öt pont fórral megvédték a címüket (sőt a harmincas években még háromszor diadalmaskodni tudtak).

A magyar futball erejét az is jelezte, hogy amikor 1930 nyarán Genfben 10 vezető európai labdarúgónemzet egy-egy élgárdájának részvételével megrendezték a – sajnos folytatás nélkül maradt – Nemzetek Kupáját (tulajdonképpen a BEK korai elődjét), a hazánkat képviselő Újpest mind a négy meccsét megnyerte a kieséses tornán, és ennek során 16:1-es gólaránnyal söpörte le spanyol, holland, svájci és cseh ellenfelét... Ezalatt Uruguayban az első „igazi" vb-re került sor, amelyen immár hivatalosan is megkoronázták az addig is legjobbnak vélt Uruguayt. 1931-ben pedig a mérkőzésszervezők összeeresztették ezt a két gigászt – lássuk, mire mentek!

A nem túl gazdagon áramló hírfolyamból azt lehetett megtudni a házigazdákról, hogy az eseményre összetrombitált bő keretükben 16-an is ott voltak az előző évi vb-hőseik közül (igaz, az öt gólig jutó Cea hiányzott) – hogy meg ne ismétlődjön velük az 1929-es szégyen. Csapatukról és a rá váró új feladatról a jelentések szerint többet írt a helyi sajtó, mint a legsúlyosabb nemzetközi problémákról!

A lilák küldöttsége május 26-án indult el vonattal Budapestről, majd két nappal később Genovában hajóztak be a Conte Rosso nevű óceánjáróra. Június 10-én, menetrend szerint megérkeztek Rióba, ahonnan egyből továbbindultak Montevideóba. Másnap be is futottak, és nagy ünnepség fogadta őket, de partra csupán a következő reggelen, 12-én szállhattak. Tény, hogy aznap máris tréningeztek a világbajnokságra épített nagy Centenáriumi Stadionban, ám az edzés és a szállás elfoglalása, belakása után egyetlen igazi pihenőnapjük maradt a 14-i első fellépésig.

Legalább ekkora gondot jelentett, hogy közeledett a tél, és bár a helyiek elmondása szerint arrafelé olyankor is viszonylag meleg szokott lenni, ezúttal ritka kivétel gyanánt ítéletidő fogadta a saját tavaszukból-nyarukból érkező európai vendégeket.

A Nemzeti Sport szerkesztősége a két évvel korábbi eredményekből (3:2, 0:3 a Fradi szempontjából) kiindulva úgy látta, hogy nem lehetetlen a győzelem Uruguay válogatottja ellen, de megjegyezte: az égszínkékek odahaza a világ legerősebb és legveszélyesebb ellenfelét jelentik. Hiszen „egymás után háromszor nyertek világbajnokságot: 1924-ben Párizsban, 1928-ban Amszterdamban, majd 1930-ban a náluk rendezett futballtornán". (A valódi vb-k beindulása előtt ugyanis hasonló „tartalmúnak" ismerték el az olimpiák labdarúgó-vetélkedéseit.)

Összecsapás a világbajnokkal

Az alábbiakban a táviratban küldött részletes tudósításból idézünk:

„Az időjárás nem kedvezett a mérkőzésnek. Egész nap borult volt az ég, a hideg idő kíméletlenül éreztette hatását. Mindannyian fáztunk. Éppen a rossz időjárás miatt csak húszezren voltak kíváncsiak a mérkőzésre – de húszezer fanatikus néző! (...) Mi így állunk fel: Huba – Dudás, Fogoly III – Borsányi, Köves, Víg – Török, Sáros, Sólyom, Vörös, P. Szabó. (A balhátvéd a hírneves Fogl-gátból József volt, az ekkor már szintúgy veteránkorú fiatalabbik fivér, míg a csapatból vele együtt heten képviselték az előző évben Nemzetek Kupáját nyerő alakulatot, miközben a legnagyobb sztár, a gólvágó Avar István hiányzott  – a szerző).

A pálya nedves, csúszós. Már az első percekben kitűnik, hogy Újpest jobb technikával és taktikával játszik. Az uruguayi válogatott ezt lelkes és ugyancsak energikus futballal ellensúlyozta. (...) Az első negyedóra után azonban változik a mérkőzés képe. Újpest nem bírja fizikummal, gyengébb, és az uruguayiak kondícióbeli fölénye nyilvánvaló. (...) Szünet után az első félórában Újpest ismét sokkal jobb taktikával játszik, most azonban technikában az uruguayiak éppen olyan nagyszerűek. Sőt válogatottjuk gyorsabban mozog, a mieink lekésnek a labdákról."

És az összegzés, amely eredetileg a majd' féloldalt kitevő címekben szerepelt: „A 25. percben a center Borjas kavarodásból lőtte az első gólt, a másodikat a 35. percben a félkarú és lesről induló jobbösszekötő, Castro érte el. A második félidőben összeroppantak a lila-fehérek s nem tudták megakadályozni a jobbszélső Doradónak a 80. percben rúgott gólját. Újpest nem játszott rosszabbul, mint az uruguayi válogatott, de éppen abban maradt alul, amiben eddig kitűnt: erőnlétben. Határtalan balszerencsével is küzdött a magyar csapat, amely csupán a 4:4-es korneraránnyal tudja bizonyítani, hogy szintén sokat támadott."

A meccsről szóló visszapillantóból is érdemes idézni:

„Mit szólsz az Újpesthez? – ezt kérdezte másnap minden sportember az ismerősétől. Uruguay ugyanis messze van, így nehéz az erőviszonyok átszámítása. A háromszoros világbajnok uruguayiak neve mindenesetre imponál, és senki sem várt Újpesttől győzelmet, valamint mindenki hangoztatta már jó előre, hogy a kisarányú vereség is sikernek számít. A 3:0 értékelésére éppen ezért kevesen mertek vállalkozni."

„Az ellenfél játékerejét nem kell külön méltatnom. Semmiképpen sem szégyen kikapni a világbajnoktól, még 3:0-ra sem. Uruguay ellen a teljes és fitt Újpest sem mehet győzelemre. A játékrend elejére a legerősebb ellenfelet tettük, mondván, hogy minél előbb essünk túl a nehezén. Várjuk meg a pénteket, amikor a revánsmérkőzésre már kipihenten, a dél-amerikai viszonyokhoz, időjáráshoz alkalmazkodva áll ki a csapatunk. Az lesz a mienk képességének igazi fokmérője" – nyilatkozta egyszerre realistán és optimistán a klub itthon maradt alelnöke.

Egy anonimitást kérő szakértő (nevezzük menedzsernek) a piszkos anyagiakra is kitért, hiszen akkoriban egy ilyen irdatlan nagy útra nemcsak a dicsőség hajszolása, hanem jól felfogott vállalkozói szemlélet is ösztönözte gyakran (leginkább persze közeli országokban) túrázó klubjainkat: „Az érdeklődés, a húszezer ember közepesnek mondható, de ez a megállapításom szép időre vonatkozik. Újpest a nyers bevétel felét kapja, ami jó 5000 dolláros, tehát kielégítő részesedésnek felel meg, hiszen mérkőzésenként 2000 dollár a garantált legkisebb részesedés."

Túrameccsek jobbra-balra

A NS legközelebb már azzal vezette fel a következő, június 19-i meccset, melynek jubileuma éppen ma van, hogy az iránt még nagyobb az érdeklődés, mint amilyet a bemutatkozáskor tapasztalni lehetett. Mégpedig azért, mert az „Uruguay válogatottjai" – vagyis a vendégjátékosokkal megerősített montevideói élcsapat, a Penarol – elleni találkozón szerepelt először újból az előző évi vb után a „két híres sztár: Petrone, a válogatott center és a néger Andrade".

A beharangozott reváns azonban nem sikerült, az immár nagyjából akklimatizálódott Újpest annyit tudott csak elérni a – korabeli lapban az elsőnél kisebb terjedelemben tárgyalt – második mérkőzésen, hogy a házigazdák ezúttal „csak" 2:0-ra győzzenek. Ezután a Penarol elleni harmadik meccs elé „az egész magyar sporttársadalom nagy várakozással tekintett, mert ettől várta az újpesti zászló magasba lendülését, hiszen végre egyenlő feltételek mellett küzdő ellenféllel, klubcsapattal állhatott volna szembe. De csak volna, mert a mérkőzés a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt elmaradt." 

Egy idevágó részlet a tengerentúli táviratból: „Az uruguayiak szerint már rég nem volt ilyen kellemetlen tél errefelé. Amióta itt vagyunk, tart a csúnya idő. Mára zuhogó zápor tette lehetetlenné a meccs sportszerű lebonyolítását, ezért közös megegyezéssel lemondtuk a mai játékot."

Ezután rögtönzés következett, a magyar küldöttség szempontjából nem a legideálisabb helyzetben. A Penarol elleni találkozó után a bajnokságban élen álló másik patinás helyi óriással, a Nacionallal letárgyalt összecsapás is elúszott, majd a szövetség közbenjárásával egy négyes tornát terveztek, de végül abból sem lett más, mint hogy harmadik mérkőzésén az Újpest a Penarol és a Wanderers „kombinált" csapatával mérkőzött meg június 28-án.

A lilák kötelékébe tartozó sportvezető által küldött táviratok értelemszerűen nem nélkülözték az elfogultságot, ezért az 1:0-ra elvesztett újabb erőpróbát is a balszerencsére, az elfogult bíróra, valamint Huba kapus hibájával magyarázta, és ismét abból merített vigaszt, hogy a 7:4-es kornerarány a magyarok fölényét igazolta. Tény, hogy a tendencia javult: miközben harmadszor sem sikerült betalálni, a különbség most már csak minimális volt.

A korabeli spontaneitást jellemzi, hogy bár előzőleg lekötött chilei és brazíliai találkozók szerepeltek az útitervben, az Újpest végül Argentínába utazott tovább, ám ezek az júliusi fellépések már nem tartoznak szorosan témánkhoz. Viszonyításképpen megemlítjük, hogy a néhány napos csúszással szintén (újra) Dél-Amerikába érkező Ferencváros a Fluminense 3:2-es legyőzésével kezdett Rióban (ahonnan Sao Paulóba, majd Montevideóba ment tovább, ugyancsak három-három találkozóra), ám később Brazília válogatottjától 6:1-re, Uruguaytól 2:1-re, a Wandererstől pedig 5:2-re kapott ki (nyerni pedig csak kétszer tudott a kilenc próbálkozásból), azaz nemcsak saját korábbi bravúros ottani szereplésétől maradt el kicsit, hanem a lilák eredményeitől is.

Hiába: a dél-amerikai futballal egyre inkább számolni kellett (s nemcsak Uruguayjal), amit a máig tartó éles versengés is bizonyít a dél félteke, illetve Európa legjobbjai között – most éppen a dél-afrikai vb-n.

 

1961-ben e napon megkezdődött Athénban a NOB kongresszusa, amelynek első napján többek között felvették a szervezet tagjainak sorába Kambodzsát, ugyanakkor elutasították Gibraltár, Mongólia, Szaúd-Arábia és Szomália felvételét – utóbbi három azóta már csatlakozhatott az olimpiai családhoz. A NOB nem ismerte el a Nemzetközi Sporthorgász-szövetséget mint az ötkarikás eszméhez méltó szervezetet, valamint úgy határozott, hogy az 1964-es olimpián rendezik meg utoljára a téli játékokon a biatlont, mivel az túlságosan katonai jellegű. Napjaink egyik legnépszerűbb havas sportága szerencsére túlélte ezt a „támadást", mivel a NOB alternatív elképzelése nem bizonyult életképesnek. Azt szerették volna tudniillik, hogy a Nemzetközi Öttusaszövetség – tetszőlegesen kiválasztott öt versenyszám „belefoglalása" után – a téli öttusával váltsa majd fel a sílövészetet...

1971-ben e napon három aranyérmet szereztek a magyar versenyzők a madridi ökölvívó Európa-bajnokságon. Papírsúlyban a címvédő Gedó György – aki egy évvel később Münchenben az olimpián is aranyérmes lett – a román Mihait verte meg szoros, megosztott pontozással, miután a sok belharcból kikeveredve remekül hajrázott és a finisben még padlóra is küldte ellenfelét (akire nyolcat kellett számolni). Harmatsúlyban Badari Tibor a kétszeres szovjet bajnok Melnyikovot dulakodásba fulladó szoros csatát követően a lehető legkisebb különbséggel múlta felül, míg váltósúlyban Kajdi György kiválóan finiselt régi nagy ellenfele, az olimpiai bajnok NDK-beli Wolke ellen, aki a hajában felrepesztette a magyar bunyós szemhéját, ám az orvosok szerencsére végigengedték a csatát. Itt is megosztott volt a pontozás, de valamivel jelentősebb különbséggel a két fél között, mint Badari meccsén. Mindezen felül Papp László kapitány csapatából Botos András (pehelysúly) a második, Orbán László (könnyűsúly) pedig a harmadik helyen zárt.

1981-ben e napon ért véget az első ízben megrendezett magyar sakk szuperbajnokság, amelyen Portisch Lajos diadalmaskodott, nagy közönségsikert aratva – négy az évi versennyel a háta mögött ült asztalhoz, mégsem panaszkodott kimerültségre, majd a küzdelmek során nemegyszer kimondottan az ő partija, az ő játéka jelentette a legnagyobb élményt az érdeklődőknek, akik nagy számban tekintették meg a helyszínen a mérkőzéseket. A Portisch mögött sorban következő hat játékos – Faragó Iván, Ribli Zoltán, Pintér József, Adorján András, Csom István, Sax Gyula – közül további négyen voltak tagjai az 1978-ban Buenos Airesben olimpiát nyerő férfiválogatottunknak, ami jelzi a szuperbajnokság (és általában a korabeli magyar sakksport) erejét!

1991-ben e napon a korábbi sikeres Budapest Nagydíj nyomdokain megrendezett atlétikai Hungária Biztosító-kupán Bagyula István harmadikra átvitte az 585 centit, és ezzel új országos rúdugrócsúcsot állított fel, öt centivel megjavítva saját korábbi rekordját. Ezek után itthoni viszonylatban szinte hihetetlen magasságra, kereken hat méterre rakatta a lécet, és bár ehhez élete legerősebb rúdján kellett kísérleteznie (ami felettébb szokatlanul hatott számára), mégis volt két ígéretes próbálkozása! Az 585 cm-rel amúgy a világranglista harmadik helyére ugrott, és nem sokkal később a tokiói vb-n ezüstérmet szerzett.

2001-ben e napon megjelent hírek szerint felháborodással fogadták a Bundesligában szereplő labdarúgók azt az ötletet, hogy be kellene tiltani a pályákon a köpködést és a zsebkendő nélküli orrfújást. A német szövetség szerint ezek rossz hatással vannak a játékosokat bálványozó gyerekekre, ám maguk a futballisták hallani sem akartak az újításról. „Nem hordhatunk magunknál egy csomag zsebkendőt! Sohasem hagyom abba a köpködést, és a többiek is így vannak ezzel. Ez kemény sport, nem holmi teadélután. E nélkül nem lehet játszani" – szólalt fel elsőként Mario Basler, a Kaiserslautern sokszoros válogatott középpályása, akihez rögtön csatlakozott Hasan Salihamidzic, a Bayern bosnyák támadója és Werner Lorant, az 1860 München edzője is.