Katalán dominancia, önmagát ismétlő madridi történelem, 40 évesen révbe érő Santi Cazorla – ez történt a spanyol klubfutball mögöttünk hagyott évadában

AKI MER, AZ NYER, AVAGY KATALÁN TAROLÁS SÜLT KI HANSI FLICK KINEVEZÉSÉBŐL

Amikor az FC Barcelona Hansi Flicket ültette a kispadra Xavi káoszba fulladó távozása után, kevesen hitték volna, hogy egy évvel később egy szinte megállíthatatlan támadógépezetet láthatunk majd gránátvörös-kék színekben. A rutinos német tréner azonban csendben munkához látott, az eredmény pedig önmagáért beszél. 

Azt már az idény kezdete előtt tudni lehetett, hogy Flick a letámadásra és a magasan meghúzott védelmi vonalakra épülő, rendkívül intenzív harcmodor híve, s ez bizony komoly rizikót jelentett egy olyan bajnokságban, ahol a kiscsapatok többsége a kapu elé betömörülve, mélyen védekezik, s a kontrázástól várja a megoldást, ha náluk van a labda. 

Az egyébként parádésan rajtoló Barca legnagyobb hullámvölgyét őszi szezon második felében jegyezhettük fel, amikor (egy 4–0-ra megnyert madridi Klasszikus után) többek között Lamine Yamal sérülésének, valamint a botrányos helyzetkihasználásnak köszönhetően a csapat nem tudta kompenzálni védelem sebezhetőségét. Ennek kövekeztében a Barcelona november harmadikától (amikor hazai pályán sikerült megnyerni az Espanyol elleni városi rangadót) az év végéig hét meccsen csak egy győzelmet tudott felmutatni a bajnokságban, s ez idő alatt mindkét fővárosi rivális, az Atlético és a Real Madrid is megelőzte. 

Ehhez képest 2025-ben egy teljesen másik arcát mutatta a katalán együttes, ahol az egyre jobb formába lendülő támadósornak köszönhetően az új évben mindössze egy alkalommal szenvedett vereséget a Flick-féle alakulat. Visszatérő forgatókönyv volt a Barca mérkőzésein, hogy a védelme törékenységét kihasználni képes csapatok ellen többgólos hátrányból is fel tudott állni a csapat, s a – a közismert futballközhellyel élve – úgy nyert, hogy egy-két góllal többet szerzett, mint az ellenfél. Ilyen volt például a Real Madrid és a Celta Vigo elleni hazai meccs, de ugyanide lehet sorolni az Atlético Madrid otthonában megrendezett rangadót is, ahol 2–0-s hátrányban az utolsó 20 percben hintett egy négyest a Flick-legénység. A Barcelona végül meglehetősen simán nyerte meg a bajnoki címet, de a hazai kupákban is a katalánok ültek fel a trónra. 

A Spanyol Szuperkupában az elődöntőben a kupagyőztes Athletic Bilbaót 2–0-ra, míg a fináléban a bajnoki címvédő Real Madridot 5–2-re győzte le a Barca, megadva a későbbi tavaszi diadalmenet alaphangját. A Király-kupában a Barbastro, Real Betis, Valencia, Atlético Madrid négyesen át vezetett a Barca útja a sevillai döntőbe, ahol drámai ütközetben, hosszabbításban sikerült két vállra fektetni (ki mást?) a Real Madridot. 

A Barcelona parádés idényére csupán a BL-szereplés vet árnyékot, miután a négy között az Inter parancsolt megálljt a sorozatot legutóbb tíz évvel ezelőtt megnyerő gránátvörös-kékeknek.

Utólag visszatekintve Flick legnagyobb húzása vélhetően az volt, hogy bizalmat szavazott annak a Raphinhának, aki az azt megelőző években nem tudta beverekedni magát a kezdőcsapatba, s sokan már elkönyvelték a távozását. A brazil szélső viszont meghálálta a bizalmat, s korábban soha nem látott eredményességgel futballozott. A 2022-ben a Leeds Unitedtől (!) szerződtett játékos végül 34 gólt és 35 gólpasszt jegyzett 57 tétmeccsen. Mindeközben a sokadvirágzását élő Robert Lewandowski (52 tétmeccsen 42 gól és három gólpassz), valamint a 17 éves Lamine Yamal (55 tétmeccsen 18 gól, 25 gólpassz) sem maradt adós a találatokkal. 

A TÖRTÉNELEM MEGISMÉTELTE ÖNMAGÁT, AVAGY 2015 UTÁN TÍZ ÉVVEL ISMÉT A ROSSZ KERETTERVEZÉS OKOZTA A REAL MADRID VESZTÉT

Ha nagyon rosszmájúak akarunk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy alkalomadtán a Real Madrid legnagyobb ellenfele nem más, mint maga a 2009 óta regnáló klubelnök, Florentino Pérez. 

A 2014–25-ös, illetve a 2024–25-ös idények kísértetiesen hasonlítanak egymásra abból a szempontból, hogy a királyi klub BL-címvédőként fordult rá az adott idényre (különbség, hogy tizenegy éve a Király-kupa, míg tavaly a bajnokság címvédője volt a Real), de végül (az Európai Szuperkupát és az Interkontinentális Kupát, leánykori nevén klub-vb-t leszámítva) egy trófeát sem zsebelt be, s ez mindkét esetben Carlo Ancelotti távozását eredményezte.

A két szóban forgó évad közötti párhuzamok ezzel nem érnek véget, ugyanis mindkét esetben az okozta (többek között) a Real későbbi vesztét, hogy Pérez nem a szakmailag indokolt posztokra igazolt, s ez – az idény közben tapasztalt sérüléshullámmal karöltve – alaposan aláaknázta Ancelotti munkásságát. Míg egy évtizeddel ezelőtt főleg a középpályán fogytak el a variációs lehetőségek (emlékezetes volt az a Real Sociedad elleni bajnoki, amikor Ancelotti jobb hiányában Álvaro Arbeloát és Sami Khedirát cserélte be az utolsó 15 percre 4–2-es hátrányban), addig most a védelem volt messze túl vékony. 

A Real Madrid védelmi problémáit már nyáron előre lehetett látni. Egyrészt David Alaba még mindig a korábbi keresztszalag-szakadásából próbált felépülni, míg a korábbi védelmi mindenes, Nacho Fernández szerződése lejártával Szaúd-Arábiába távozott, ráadásul az Alavésnál töltött kölcsönidőszak után visszatérő Rafa Marínban sem látott fantáziát a klub (őt végül az olasz Napoli szerződtette), így a védelem tengelyében (a sokadrangú opcióak számító Jesús Vallejót nem számítva) csak az Éder Militao, Antonio Rüdiger párosra számíthatott Ancelotti az idény kezdetén, míg a jobb oldalon csak a korosodó Dani Carvajal volt bevethető.

Külön említést érdemelt ebből a szempontból az is, hogy a klub egyetlen transzferopciója a belső védő posztra az a Leny Yoro volt, akit a Manchester United happolt el a királyiak orra előtt. A francia bekk első opciója egyébként a fővárosi klub volt, de miután a Real makacsul ragaszkodott az elmúlt években látott átigazolási módszeréhez (melynek keretében az adott, egy év múlva lejáró szerződésű játékos vagy nyomott áron, vagy egy évvel később ingyen érkezik Madridba), a játékos végül engedett nevelőklubja nyomásának és elfogadta az angol ajánlatot. 

A szakmai körökben már akkor számos kérdést felvető átigazolási politika (mint ismert, 2024 nyarán Kylian Mbappé és Endrick csatlakozott a Real keretéhez) már az idény első felében komolyan visszaütött: októberben Dani Carvajalnak, majd novemberben Éder Militaónak is elszakadt az elülső keresztszalagja (ACL), így a védelem tengelyében kényszermegoldásként Aurélien Tchouaméni, míg a jobb oldalon Lucas Vázquez és Federico Valverde próbálta (több-kevesebb sikerrel) helyettesíteni a kieső játékosokat. 

Az idény felénél a tartalékcsapatból felhozott belső védő, Raúl Asencio valamelyest enyhítette ezeket a gondokat, de a rendkívüli sorozatterhelés miatt az ő játéka sem bizonyult „csodaszernek”.

Mindeközben a középpályán és a támadószekcióban is akadtak problémák. A pálya közepén nem sikerült pótolni a 2024 nyarán visszavonuló Toni Kroost (a némethez legközelebb álló profil Dani Ceballosé volt, de a spanyol középpályás sérülések miatt nem tudott tartósan a szakmai stáb rendelkezésére állni), míg a támadósorban elsősorban az jelentett gondot, hogy sem Vinícius, sem pedig Kylian Mbappé nem járt vissza védekezni labdavesztés után, komoly hátrányt okozva a többieknek a labda nélküli játékban.

A madridi támadószekció diszfunkcionalitásáról egy külön esszét lehetne írni, de ehelyett az idény talán egyetlen igazi madridi pozitívumát emelnénk ki, Kylian Mbappé személyében. A 26 éves francia támadó úgy nyerte meg 31 góllal a La Liga gólkirályának járó Pichichi-díjat, valamint a legjobb európai gólszerzőnek járó Aranycipőt (minden sorozatot figyelembe véve 56 meccsen 43 gólig jutott), hogy a mérkőzések többségében középcsatárt volt kénytelen játszani úgy, hogy eredetileg a balszárny az ő igazi vadászterülete. 

Ezzel együtt a keret hiányosságai és a csapatot sújtó sérülések azt eredményezték, hogy akárcsak 2015-ben, úgy idén tavasszal is „leolvadt” a Real Madrid, amely – a már említett Európai Szuperkupát, illetve Interkontinentális Kupát (leánykori nevén klubvilágbajnokságot) nem számítva – egy trófeát sem nyert meg, s egyedülálló módon az idény összes Klasszikusát (egészen pontosan négyet) elveszítette a nagy rivális Barcelona ellen.

AKIK A BL-BE MENNEK: ATLÉTICO MADRID, ATHLETIC BILBAO, VILLARREAL

A Diego Simeone vezette Atlético Madrid ebben az idényben sem tudta megtörni a Real Madrid, Barcelona kettős 2021 óta tartó hegemóniáját, de a bronzérmet ezúttal is megszerezték a „matracosok”. 

A klubnál legendának számító Simeone nagyszabású keretátalakítást vezényelt le 2024 nyarán az Atléticónál, többek között olyan nevek intettek búcsút a klubnak, mint Joao Félix, Álvaro Morata, Caglar Söyüncü, Gabriel Paulista, Sztefan Szavics, Mario Hermoso vagy épp Memphis Depay. Mindeközben az érkezők sorát gyarapította a Manchesterben másodhegedűst játszó Julián Álvarez, a Villarrealban berobbanó Alexander Sörloth, a Chelsea középpályása, Conor Gallagher, vagy épp a Real Sociedadtól érkező Robin Le Normand. 

Noha az idény döcögősen indult, az új igazolások fokozatosan beépültek a csapatba, s a 2024-es év végén a tabella élén láthattuk az Atléticót. Ezzel együtt az idény utolsó harmadában megtörtént az, ami korábban már nem egyszer: a matracosok nem tudták tartani a tempót riválisaikkal, s a harmadik helyen kötöttek ki. 

Az Atlético nyári igazolásai ezzel együtt többnyire jól sültek el, Sörloth 24, míg Álvarez 29 góllal segítette a csapatot minden sorozatot figyelembe véve.

A negyedik, illetve ötödik helyre két, egyaránt fokozatos fejlődést mutató csapat futott be az Athletic Bilbao, illetve a Villarreal képében. 

A piros-fehér baszk csapat a 2022 óta regnáló Ernesto Valverde vezérletével fokozatosan haladt előre. A rutinos tréner első idényében a felsőházba, a 2023–24-es évadban (úgy a bajnoki tabella, mint a Király-kupa megnyerése révén) pedig Európa-ligába vezette 

A mögöttünk hagyott évadban az Athletic az előtte végző csapatokhoz hasonlóan mindössze hatszor kapott ki, viszont 13 döntetlent könyvelt el, így végül a jobb egymás elleni eredményeknek köszönhetően előzte meg az azonos pontszámmal záró Villarrealt.

A „sárga tengeralattjáró” kispadjára 2023 novemberében tért vissza a korábban is jó eredményeket szállító Marcelino. Az időközben Valenciát, Bilbaót és Marseille-t is megjáró szakember gatyába rázta az akkor épp az alsóházban tengődő (s rövid idő alatt két edzőt is elfogyasztó) csapatot, s a nyolcadik helyre kormányozta a Villarrealt. A mögöttünk hagyott idényben sikerült még egy szinttel feljebb lépni, s az Ayoze Pérez (19 bajnoki gól) Álex Baena (10 gólpassz) páros vezérletével ötödik helyzettként kvalifikálta magát a Bajnokok Ligájába a 2021-ben Európa-ligát nyerő együttes.

A 37 ÉVESEKÉ A VILÁG? A SPANYOL KISCSAPATOKNÁL ÚGY FEST, HOGY IGEN

A Real Betis El-indulása senkit nem lepett meg, aki egy kicsit is képben volt Manuel Pellegrini munkásságával. Ehhez képest arra kevesen számítottak, hogy a sevillaiak mellett a Celta Vigo jut ki a második számú európai kupasorozatba, míg a Konferencialigában a Rayo Vallecano képviseli majd a spanyol élvonalat. 

A most 37 éves Claudio Giráldez a vigói klub tartalékcsapatát edzette, amikor a Celta ajtót mutatott a nagy reményekkel szerződtetett Rafa Beníteznek. A 20 évvel ezelőtt Bajnokok Ligáját nyerő szakember nimbusza alaposan megkopott az elmúlt években, s ezt Vigóban is láthatták, miután csapata inkább kevesebb, mint több sikerrel küzdött a kiesés ellen. 

Az olcsó megoldásnak számító Giráldez jó tűzoltónak bizonyult, s a hátralevő mérkőzések felét megnyerve az élvonalban tartotta csapatát, kiérdemelve a vezérkar bizalmát a következő idényre is. A nyári átigazolási időszakban a Celta okosan igazolt, s rutinos, de a keret minőségét javítani képes játékosokat hozott Vigóba. 

Így érkezett Bilbaóból az egyszeres spanyol válogatott Unai Núnez, a Barcelonában kettő, míg a Chelsea-ben hat éve lehúzó Marcos Alonso, de jó fogásnak bizonyult a kölcsönbe érkező Iker Losada, Ilaix Moriba, Borja Iglesias triumvirátus – utóbbi az előző idény házi gólkirályát, a Comóba értékesített Anasztasziosz Duvikaszt volt hivatott pótolni. 

Giráldez egy támadó szellemű csapatot rakott össze, amely a gyors, rövid passzos, egyben pozíciós játékot, valamint az állandó háromszögelést részesítette előnyben. A Celta játékára jellemző volt hogy a csapat sok gólt szerzett (a negyedik legtöbbet a bajnokságban, szám szerint 59-et), de cserébe sokat is kapott. Ezzel együtt a taktikai szemléletváltás jól sült el, így a galíciaiak kilenc év szünet után térnek vissza az Európa-ligába – abba a sorozatba, ahol legutóbba az elődöntőig meneteltek a világoskék mezesek.

REKORDOKAT DÖNTÖTT A HORVÁT TÁMADÓ AZ OSASUNÁBAN

Idén tavasztól a Club Atletico Osasuna legendái között tartják számon Ante Budimirt. A 33 esztendős horvát csatár összesen 21 gólt szerzett a bajnokságban, ezzel – az egy idényben jegyzett találatokat tekintve – megdöntötte Julián Vergara 20 gólos rekordját, amelyet az Osasuna első élvonalbeli idényében, az 1935-1936-os kiírásban, a spanyol polgárháború kitörése előtt szerzett. Emellett Budimir lett az élvonalban a klub történetének legeredményesebb játékosa; még a márciusi, Valencia elleni bajnoki első félidejében értékesített tizenegyese az 58., Osasuna-színekben szerzett találatát jelentette, ezzel előzte meg az 57 gólos Sabino Andoneguit (azóta Budimir egyébként már 65 bajnoki gólnál jár). Ennek ellenére az Osasunának nem sikerült kijutnia az európai kupaporondra – bár a piros-kék együttes azonos pontszámmal végzett a 8. helyen záró Rayo Vallecanóval, a rosszabb egymás elleni eredménye miatt csak kilencedik lett. Budimirnek 2027 nyaráig van szerződése a klubbal, s bár a pamplonai szurkolók kedvence, nem csoda, hogy életkora ellenére érdeklődés van iránta – pláne, hogy (a szerződésében rögzítettek szerint) a nyár egy időszakában „csak” nyolcmillió eurós kivásárlási árral rendelkezik (a Transfermarkt szerint piaci értéke ötmillió euró). (F. B.)

A 2023–24-es idényben sokáig úgy tűnt, hogy Andoni Iraola távozása után a baszk tréner által felépített, alaposan túlteljesítő Rayo Vallecano kártyavárként omlik össze, s mint azt annyiszor láttuk hasonló csapatoknál, csont nélkül zuhan a második vonalba. A vallecasi klub vezetése ezt megelőzendő 2024 februárjában menesztette a nyáron kinevezett Franciscót, s az Iraola alatt másodedzőként dolgozó, de egyébként zöldfülűnek számító Inigo Pérezt ültette le a kispadra. 

A (vigói kollégájához hasonlóan) jelenleg 37 éves tréner a bennmaradást sikerrel abszolválta, a mögöttünk hagyott évadban pedig tovább folytatta a munkát. A pamplonai születésű Pérez remek érzékkel építkezett a korábbi főnöke és mentora, Andoni Iraola által lerakott alapokra, s elődjéhez hasonlóan egy nagy intenzitású, magas letámadásra és gyors átmenetekre fókuszáló együttest rakott össze.

A Pérez-féle Rayo az Iraola alatt látott csapathoz hasonlóan nagy hangsúlyt fektetett a labda nélküli agresszivitásra és a távoli lövésekre, de fontos megjegyezni, hogy Pérez nem pusztán lemásolta az időközben Bournemouthba szerződő elődjét. Míg Iraola a legtöbb esetben makacsul ragaszkodott játékrendszeréhez, addig Pérez taktikailag rugalmasabbnak bizonyult, s képes volt az ellenfelek függvényében alakítani csapata harcmodorát.

Az eredmény? Inigo Pérez Rayója képes volt rátenni egy lapáttal az Iraola-féle csapat eredményeire, s a liga harmadik legolcsóbb keretével (a viszonyítás végett pusztán Szoboszlai Dominik többet ér, mint a Rayo teljes kerete – a szerk.) jutott be nyolcadikként a Konferencialigába. 

CARLOS CORBERÁN, AKI PRÓFÉTA LETT A SAJÁT HAZÁJÁBAN

A valenciai születésű Carlos Corberán soha nem volt profi futballista, így viszont meglehetősen fiatalon vágott bele az edzői szakmába. A nemzetközi labdarúgás legmagasabb szintjén ezzel együtt hét éve tűnt föl, amikro 2018 és 2020 között volt Marcelo Bielsa másodedzője a Leeds Unitednél.

Ezt követően az angol másodosztály egyik legelismertebb edzője lett, amikor előbb a Huddersfield Townt, majd a West Bromwich Albiont juttatta be a rájátszásba – igaz, a feljutást egyik klubbal sem volt képes abszolválni. 

A Valencia vélhetően ebben látta a fantáziát, amikor a menesztett klublegenda, Rubén Baraja utódját kereste. A klub (akárcsak 2023 elején) a kiesőzónában vesztegelt, s pont mint annak idején Gennaro Gattusónak, úgy most az ő helyére érkező Barajának kellett szednie a sátorfáját.

A magát Valencianistaként jellemző Corberán elvállalta a feladatot, s egy taktilailag sokoldalú, de többek között remekül kontrázó csapatot faragott a „denevérekből”. Mindennek meg is lett az eredménye, 21 mérkőzésen kilenc győzelem (többek között a címvédő Real Madrid otthonában is nyerni tudott a Corberán-csapat) mellett csak ötször szenvedett vereséget a Turia-parti együttes, amely így a középmezőnyben zárta az évadot. 

A pályafutása klubokra levetített eddigi legjobb meccsenkénti pontátlagát hozó Corberán pedig megcáfolta bibliai mondást (miszerint „egy próféta sem kedves a maga hazájában”), s ha egyelőre még csak rövid távon is, de sikerre vezette szülővárosa csapatát.

AKIKTŐL BÚCSÚZUNK: VALLADOLID, LAS PALMAS, LEGANÉS

A 2023–24-es idény végén feljutó triumvirátusból a Valladolid és a Leganés a liga két, legalacsonyabb értékű keretével vágott neki az élvonal küzdelmeinek. Az évad során három vezetőedzőt is elfogyasztó Valladolid kiesését már az idény felénél érezni lehetett, így hiába érkezett többek között Nikitscher Tamás a klubhoz a téli transzferidőszakban, a kéziféket az új játékosokkal sem sikerült behúzni. 

A Leganés ehhez képest az utolsó fordulóig életben tartotta a reményeit, de hiába rúgott egy hármast a Valladolidnak az idényzárón, az Espanyol hazai győzelme megpecsételte az uborkások sorsát.

Mindeközben a Las Palmas bukása kisebb meglepetésként könyvelhető el, mivel alapvetően nem nézett ki rosszul a Kanári-szigeteki klub kerete. A kapuban a korábbi holland válogatott Jasper Cillessen állt, a védelembe a korábbi nottinghamo Scott McKenna érkezett, míg a védelem előtt a Liverpooltól kölcsönkapott, spanyol U21-es válogatott ifjonc, Stefan Bajcetic söprögetett. A bal szélen a liga egyik legtehetségesebb szélsője, Alberto Moleiro nyargalászott, míg a centerbe a portugál Fábio Silva érkezett a Wolverhamptontól.

A sárga-kék csapat (elsősorban a védelem) ennek dacára nem akart összeállni, s a Las Palmas végül nem kevesebb, mint 60 gólt kapva esett ki, zsinórban két, élvonalbeli idény után.

ÚJRA LESZ VALENCIAI DERBI, EZZEL SZEMBEN A KANÁRI-SZIGETEK RANGADÓJÁRA VÁRNI KELL – EZ TÖRTÉNT A MÁSODOSZTÁLYBAN 

A második vonal küzdelmeit az ezredforduló után jobbára élvonalbeli szereplő Levante nyerte, amely három éves másodosztályú szereplés után tér vissza az élvonalba. A piros-kékek feljutásával az is eldőlt, hogy ismét lesz valenciai derbi az élvonalban. 

Második helyezettként az Elche vívta ki az élvonalbeli szereplést, a zöld-fehér együttes két év távollét után jutott fel a legmagasabb osztályba.

A feljutásért vívott osztályozón a patinás Real Oviedo az azonnal visszajutni próbáló Almeríát, míg az élvonalban korábban egyszer sem szereplő Mirandés a Racing Santandert búcsúztatta az elődöntőben. 

Az oda-visszavágós rendszerű finálét összesítésben 3–2-re nyerte az Oviedo, így 2001 után ismét tagja lesz az élvonal mezőnyének, míg a Mirandés tündérmeséje (egyelőre) szomorú véget ért. 

MESESZERŰ TÖRTÉNET, CAZORLA 40 ÉVESEN FELJUTTATTA AZ OVIEDÓT

Másodszorra már sikerült a feljutás Santi Cazorlának és a Real Oviedónak! A 40 esztendős, 168 centis – nem mellesleg a spanyol válogatottal kétszeres EB-győztes – játékmester 2023 nyarán a katari al-Szaddtól azért szerződött vissza kereken húsz év után nevelőegyesületéhez, hogy feljuttassa azt a La Liga 2-ből az élvonalba. A megengedett legalacsonyabb fizetésért, évi bruttó 91 ezer euróért kötött szerződést, a mezeladásokból származó bevétel tíz százalékát pedig az egyesület akadémiájának ajánlotta fel. Tavaly az Espanyol ellen playoff-döntőben még 2–1-s összesítéssel alulmaradtak az asztúriaiak, most azonban már nem kegyelmeztek: a rájátszás első fordulójában az Almeríát 3–2-s összesítéssel múlták felül úgy, hogy a visszavágón Cazorla szerezte szabadrúgásból az egyenlítő, s továbbjutást érő találatot. Majd következett a CD Mirandés elleni döntő, amelynek első meccsén egy góllal alulmaradt az együttes, de a visszavágón ismét jött a veterán középpályás és a 39. percben tizenegyesből egyenlített – az Oviedo végül hosszabbítás után 3–1-re nyerte a meccset, 3–2-s összesítéssel pedig a párharcot.  Az együttes 24 év után tér vissza az élvonalba, legutóbb a 2000–01-es kiírásban szerepelt a legjobbak között. Az már biztos, hogy a magyar élvonalból érkező futballista is segítheti a csapatot a La Ligában, hiszen a tavasszal még a DVSC-t erősítő francia Brandon Domingues az Oviedóban folytatja pályafutását. Az, hogy a mostani feljutást karrierje legnagyobb sikerének tekintő Cazorlát látjuk-e még az élvonalban, a jövő zenéje, azonban az ő esetében már az is kisebb csoda, hogy egyáltalán futballozhatott még az előző idényekben; 2016 októberében súlyos Achilles-ín-sérülést szenvedett, nyolcszor kellett megműteni, s úgy elfertőződött a lába, hogy egy időben az amputáció is szóba került. (F. B.)

A 42 fordulós idény során az is eldőlt, hogy a Cartagena, az Eldense, az előző évadban még a felsőházban végző Racing Ferrol, valamint a Tenerife is kipottyant a harmadik vonalba – az utóbbi klub búcsúja azt is jelenti, hogy leghamarabb 2026-ban rendeznek Kanári-szigeteki derbit a profi spanyol bajnokságokban.

Végül, de nem utolsósorban beszéljünk a másodosztályba feljutó csapatokról is. Az északi, illetve déli csoportba osztott harmadik vonalból bajnokként a Ceuta és a Cultural Leonesa jutott fel, míg a rájátszásban az FC Andorra, illetve a Real Sociedad tartalékcsapata vívta ki a másodosztályú szereplést.

Míg az Andorra egy év szünet után tért vissza a második vonalba, addig a Ceuta 57 évnyi távollét után jutott fel ismét a másodosztályba. A Real Sociedad fiataljai három idény harmadosztályú futball után jutottak vissza La Liga 2-be, míg a Leonesa (amely története során egyszer még az élvonalban is megfordult) hét évnyi távollét után lett újra másodosztályú klub.