INTERNAZIONALE (olasz)

---- Ezen a poszton bármely első osztályú olasz klubbal felveszi a versenyt az Inter (amíg Buffon a Serie B-ben szolgál), hiszen Mancininek igencsak kellemes gondja három kiváló portásból kiválasztani kezdőemberét.

A tavalyi szezonban a németországi világbajnokságon is megfordult Júlio César volt az első számú kapus, aki hatalmas bravúrokat és látványos potyagólokat egyaránt képes bemutatni, sőt, akár egyetlen mérkőzésen belül is váltogatni. Bár a veterán Francesco Toldo február-március környékén egy rövid időre kiszorította az elbizonytalanodó brazilt, sőt, szenzációs 6.44-es átlagot hozott össze, sokkal jobbat mint 6-ig jutó vetélytársa, a jövő egyértelműen a fiatal Césaré. A 36 esztendős Toldo egyébként nagyon peches futballista: éppen nem sokkal azelőtt vonult vissza a válogatottól, amikor végre világbajnok lehetett volna, ha csak kispadosként is (2005-re elégelte meg és nyugodott bele, hogy nem képes kiszorítani Buffont), ráadásul nem merte vagy akarta elhagyni az Intert, amikor olyan csapatok csábították nem is olyan régen, mint a Barca vagy az Arsenal.

Nyáron hívta vissza a Fiorentina (de klubja Bozsinovot kérte cserbe), majd Morattiék felkínálták őt 15 millió euró társaságában Buffonért, tehát Toldo nem szeretné pályafutása utolsó évét a bajnoki címvédő kispadján tölteni – érthető. Annál is inkább, hiszen visszaérkezett Cagliariból nem túl sikeres (5.44-es átlag) vendégszerepléséből az uruguayi Fabián Héctor Carini, aki egykoron csodagyerekként indult, ám nagyon úgy tűnik, hogy parádés képességei ellenére sem futja be azt a pályát, amit az ezredforduló környékén jósoltak neki.
Mancini megnyugtatására a klubot erősíti e trión kívül a saját nevelésű, de 15 esztendős bolyongás után csak tavaly hazatért 34 éves megbízható cserekapus, Paolo Orlandoni is, de az ifiben már bontogatja szárnyait a tehetséges, 19 éves Giacomo Bindi – ezért is meglepő, hogy a klub elkezdte a tárgyalásokat veterán izraeli Rafi Cohennel. ---- Az elmúlt idény előtt a védelmet tartották az Inter Achilles-sarkának, hiszen egyrészt ebben a csapatrészben szerepelt a legkevesebb klasszis játékos, másrészt fennállt annak a veszélye, hogy Robert Mancini ragaszkodik régi, de gyengén muzsikáló kedvenceihez (Mihajlovics, Zé Maria, Favalli, César) és az új igazolások (Womé és Samuel) sem tűntek akkor bizalomgerjesztőnek. Ám az előzetes várakozásokra alaposan rácáfolva mindössze 30 gólt kaptak Cordobáék, s ennél kevesebbel csak a bajnok (hmmm…) Juventus úszta meg, ők 24-szer kapituláltak.

Ennek ellenére Mancini alapos nagytakarítást tartott 2006 nyarán: a „római különítményből” és egykori játszótársai közül a 37 éves szerb védőlegenda, a söprögető Szinisa Mihajlovics szögre akasztotta oly sok bombagólban közreműködő cipőit (búcsúzóul áprilisban még győztes gólt szerzett Ascoliban), de marad az Internél pályaedzőként; a veterán balhátvédet, Giuseppe Favallit átigazolási díj nélkül átvette az AC Milan (Hogy mit látnak egy lassan 35 éves, a szürkeségből mostanában kiemelkedni nem tudó védőben?); Zé Maria szerződését nem hosszabbították meg, a Kamerunt a vb-ről kilövő, szegény livornói Balleri pályafutására pontot tévő kollégáját, a szuperdurvulat Womét érdemei maximális el nem ismerése mellett ingyen elengedték Brémába.

A két balhátvédnek azért kellett távoznia, mert két új igazolás is erre a posztra érkezett, s mindketten Mancini kifejezett kérésére költöztek Milánóba: az Inter által már régóta üldözött Maxwellről és Itália legújabb kedvencéről, Grossóról van szó.

Fabio Grossóval hatalmas üzletet csinált Moratti, hiszen a Serie A-n kívül akkor még teljesen ismeretlen védőért pár nappal a világbajnokság előtt fizetett ki 5.5 millió eurót és adta oda a fiatal Hernan Dellafiore játékjogát - a torna után a németek ellen roppant fontos és gyönyörű gólt szerző, a vb álomcsapatába is beválasztott legényke legalább háromszoros pénzébe került volna a milánói klubnak! Grosso, akit csak sajnálatosan későn fedezett fel a futball világa, legalább három évre megoldja a kék-feketék balhátvédgondjait. Az olasz védőnek ideális helyettese lehet a brazil Maxwell, akiért már tavalyelőtt is bejelentkezett a klub.

A hátvédet akkori klubja, a holland Ajax sokáig nem volt hajlandó elengedni, így az olaszoknak ki kellett várniuk Maxwell szerződésének lejártát – az egyéves huzavonát a futballista súlyos sérülése zárta le 2005 áprilisában. A lábadozó labdarúgóra szerződése lejártakor, télen csapott le a milánói klub, de mivel akkor már beteltek nem EU-s státuszaik, kölcsönadták a bekket az Empolinak. Ám Maxwell térde túl lassan gyógyult, így egyetlen mérkőzésen sem szokhatta a Serie A légkörét a kék-fehéreknél, szerencsére nyáron már teljes intenzitással edzhetett a 25 esztendős, bal oldali védőként és középpályásként is bevethető játékos, akivel négy évre szóló kontraktus kötöttek. Egyébként a klub annyira gazdag balhátvédekben, hogy mindössze 800 ezer euróért lemondtak a súlyos sérüléséből mostanában felépülni látszó, az egykoron a válogatott keretében is megfordult fiatal Pasquale „feléről” a Livorno javára.

Mivel az Internek nagyon jó középső védői vannak, ezen a nyáron nem is nagyon hallottunk arról, hogy erre a posztra igazolna Mancini. A világbajnokságon is láthattuk a gyermeke gyógyulásával végre a pályára is visszatérő argentin Burdissót, a magát valóságos médiasztárrá kinövő Marco Materazzit, az olasz válogatott házi gólkirályát. Kettejük mellett bevethető még a gyémántkemény emberfogó, a kolumbiai Ivan Cordoba és az egykori római önmagát szép lassan megtaláló „Fal”, Walter Samuel is, azaz igencsak főhet szegény edző feje, hogy a négy kiváló középső védő közül melyik kettőt hagyja ki. Szerencséjére a kolumbiai válogatott csapatkapitánya, Cordoba és a háromszoros Libertadores Kupa-győztes Burdisso a védelem összes posztján bevethető, megnövelve Mancini mozgásterét.

Nagyon úgy tűnik, a húsz esztendős saját nevelésű tehetségnek, a sokszoros utánpótlás-válogatott Marco Andreollinak még sokat kell várnia a befutásra, hiszen a fenti négyes mellett még a kispadra is nehéz lesz odaférnie. Igaz, neki legalább sikerülhet, nem úgy, mint az U-19-es és U-21-es Európa-bajnok Alessandro Potenzának, akit elkótyavetyéltek a Fiorentinának, vagy a kőkemény uruguayi Gonzalo Sorondónak, akinek nem hosszabbították meg szerződését.

Nem kellemes dolog, ha egy világklasszis játékos megöregszik – ezt ugyebár Roberto Mancini nemrégiben a saját bőrén tapasztalhatta, s most az argentin védőfejedelem, Javier Zanetti jár hasonló cipőben. A 33 éves jobb oldali mindenes az elmúlt szezonban végig kiválóan játszott (6.22-es átlagot ért el), de Pekerman miatt nem teljesülhetett nagy álma, hogy utolsó világbajnokságán, a válogatott csapatkapitányként méltó módon búcsúzzon a futballvilágtól.

A karszalagot az Interben is birtokló Zanetti szerződése ugyan egészen 2010-ig szól, az őt szinte fiaként szerető Moratti többször is azt nyilatkozta, hogy hamarabb eladná az egész Intert, mintsem a mindig lelkes Javiert, ám Mancini nagyon jól tudta, hogy ideje az argentin mellé egy „igazi” jobbhátvédet is vásárolni (hiszen „csak” Cordoba, Samuel és Burdisso képes rajta kívül itt játszani alkalomadtán).

A kiválasztott némi meglepetésre a brazil Maicón lett, aki körülbelül négymillió euróért hagyta ott az AS Monacót a következő öt évre – bár legutóbbi hercegségbeli szezonja nem sikerült éppen fényesre (5.31-es átlag), de közel hússzoros válogatottnak vallhatja magát, s Cicinho mögött ő a legnagyobb várományosa Cafú örökségének. ---- Minden évben nagy a jövés-menés az Inter középpályássorában, csak a hatalmas kifizetett összegek és az összevisszaság állandó. A (t)rendnek megfelelően most is érkezett két-három kiváló védekező középpályás, ám arra igen precízen ügyelt Moratti, nehogy egy épkézláb irányító is átlépje a Giuseppe Meazza stadion kapuját. Tavaly nyáron Mancini alapos nagytakarítást végzett a középső játékrészben, hiszen kilenc játékost engedett el s négyen (César, Pizarro, Solari és Figo) érkeztek, így idén a szokásoshoz képest csak szordínóban zajlottak a változások.

Első lépésben a klub megszabadult három létszámfölötti, tavaly kevés lehetőséget kapó játékostól: a rengeteget sérült, de a bajnokság végére nagy formába lendült Cristiano Zanetti ingyen került a Juventusba, a kölcsönjátékos brazil Zé Maria visszakerült a Lazióba (ám a rómaiak sem tartottak rá igényt), az egykoron megváltóként várt Kily González pedig nevelőegyesületében, a Rosario Centralban fejezheti be pályafutását.

Juan Sebastian Veronért csak a Chelsea kapott pénzt (2.2 millió eurót), hiszen kölcsönben játszott Milánóban az elmúlt két esztendőben, pedig jobban jártak volna az olaszok, ha marad, hiszen El Brujito (Kis boszorkány) 2005-ben és 2006-ban is bekerült a Serie A álomcsapatába - Pekerman mégsem vitte ki a világbajnokságra (pedig minden bizonnyal jól jött volna a gauchóknak, lásd a németek elleni kilátástalan támadójátékot). Nyáron a játékmester családja nyaggatására és Adriano iránti ellenszenve miatt úgy döntött, hogy hazatér Argentínába, az Estudiantesbe, ahol 1994-ben elkezdte professzionális pályafutását, ráadásul egykori laziós és válogatottbeli játékostársa, Diego Simeone lesz az edzője.

Moratti 2006 nyarán két olyan középső középpályást vásárolt meg, akikre már régóta fente fogát: a francia Dacourt-t és Vieirát.

Olivier Dacourt esete volt egyszerűbb, hiszen a kiváló erőnlétű zongoracipelő szerződése lejárt az AS Románál, így ingyen lehetett őt „birtokba venni”, s kétéves szerződést kötöttek vele.
Dacourt 21-szer szerepelt a francia válogatottban, ahol Patrick Vieira első számú helyettese volt, s az Interben sem lesz másként, most sem gyakran koptatják majd együtt a gyepet.

Vieira Milánóba költöztetése viszont nem volt könnyű feladat, hiszen szinte az összes nagy európai klub bejelentkezett érte, de végül – az állítólagos „szindikátusi” megegyezés alapján – az Interbe került négy évre, alig 9.5 millió euróért.

Érkezése azt jelentheti, hogy Mancini három kiváló védekező középpályással rendelkezik immár, ám a Moratti-hagyományoknak megfelelően hiányzik előlük egy klasszi(kus)s irányító, maximum a már oly sokszor leszerepelt Recoba kezébe adhatja a karmesteri pálcát. Nem véletlen, hogy ezen a nyáron is szóba került Riquelme neve.

Csodálatos módon szélsők ezen a nyáron (eddig még) nem érkeztek az Interhez, de Mancini így is legalább két kiváló képességű játékos közül csemegézhet posztonként: a középpálya bal oldalán a vb-n bűnrosszul játszó szerb Dejan Sztankovics, Coco, Maxwell és a tavaly kevés lehetőséget kapó, de azzal rendre élő Santiago Solari valamint az „alulértékelt”, kölcsönszerződése lejártával ingyen leigazolt ex-laziós Cesar alkotja a kínálatot; a jobbon a jó félórára még mindig képes Figo és Javier Zanetti; középen a tavaly bombaformában játszó Cambiasso, a nagy csalódást okozó Pizarro és a rutinos Dacourt közül választhat – Vieira helye ugyebár bombabiztosnak tűnik. (Az átigazolási időszak végén a klub eladta Pizarro játékjogának felét a Romának, a chilei játékmester a szezont már a fővárosban kezdi.)

A fenti névsort végigböngészve azért egy jobb oldali, támadó szellemű fiatal középpályás (Talán a brazil Mancini?) és egy irányító érkezése diagnosztizálható a közeljövőre. (Még ha az átigazolási szezon utolsó pillanatában meg is érkezett a mindkét poszton bevethető argentin Mariano Gonzalez egy idényre kölcsönbe a Palermótól.) ---- A tavalyi bajnoki gyengélkedésben (bár végül is övék lett a Scudetto) a legnagyobb szerepe a gyakran gólképtelen csatársornak volt: Adriano képességeit senki sem vitatja, ám képes hónapnyi tűzszünetet tartani, Recoba most is bizonyította, hogy egyike Moratti legnagyobb tévedéseinek, a bivalyerős Martins nem képes átlépni saját árnyékát. Egyedül talán csak a világbajnoki keretbe is bekerült argentin Julio Cruz dicsérhető, aki folymatosan képességei határán futballozva házi gólkirály lett 15 találattal.

A fentiekből következően Manciniék szinte az egész nyarat csatárkereséssel töltötték: egykori gólvágójuk, Crespo maga ajánlkozott fel, már a Juventus szétesése előtt megkeresték a svéd Ibrahimovicot, utána pedig a francia Trezeguet-t.

A legnagyobb fogás mégis Luca Toni lehetett volna: az olasz gólkirály firenzei bérének háromszorosát ígérték neki Milánóban, s átigazolási díjként körülbelül 25 millió eurót jósoltak. Bár Toni maga mindent megtett, hogy elengedje a Fiorentina, hiszen szinte hetente kérte nyilatkozatban a lilák elnökét, hogy adja el őt az Internek, ám Della Valle hajthatatlan maradt. Pedig ha létrejött volna eme transzfer, akkor az Adriano-Toni-támadóduó lehetett volna napjainkban a Két Torony Szövetsége, akik egyszerre jó formában futballozva a BL-re is esélyessé tehetik az Intert.

Zlatan Ibrahimovic svéd lapértesülések szerint már a világbajnokság idején megegyezett Morattiékkal, hogy a Juve kizárása esetén az Interben folytatja, így csak a két klubnak kellett megállapodnia a lelépési díjban. A 24.8 millió eurós átigazolási díj nem is annyira a csatár idei bajnoki és világbajnoki teljesítményének, mint inkább tavalyi 16 góljának szólt. Egykori klubtársát, de David Trezeguet-t is - aki nyíltan megmondta, hogy ő is elhagyja a megbüntetett zebrákat – hírbe hozták a kék-feketékkel, a francia viszont addig-addig tanakodott, amíg ki nem előzte őt Hernán Crespo. A gauchók első számú gólvágója, a németországi világbajnokság ezüstcipőse már a torna alatt bejelentette, hogy vissza fog térni a Serie A-ba, mégpedig Milánóba, az Internazionaléhoz vagy az AC Milanhoz. A 31 esztendős csatár végül Morattiékkal egyezett meg, a londoni klub két évre adta őt kölcsön, de 2007 nyarán visszarendelhetik – ami, valljuk meg, nem tűnik valószínűnek.

Crespo ezzel kerekre zárta olaszországi karrierjét: 1997 nyarán a Parma csábította át őt a nagy vizen a River Plate-től 4 millió euróért, négy szezon múlva az akkoriban csúcson lévő Lazio már 55 millióért vásárolta meg. Két év múlva, a fővárosiak anyagi csődje miatt az Inter már „csupán” 36 millió eurót adott érte – s összeállt minden idők legdrágább csatársora, a Vieri-Crespo álomduó, akikért 100 millió eurót fizettek fénykorukban – ketten pályafutásuk során összesen 208.5 millió eurót (www.transfermarkt.de) mozgattak meg klubváltásaik során!!!


Egyébként Adriano mellé nem könnyű csatárt igazolni, hiszen egyrészt a brazil tank akkor érzi magát legjobban, ha egy szem ékként ő futballozik középen (azért is lett éppen a Copa America és a Konföderációs Kupa gólkirálya, mert Ronaldo nem volt ott, így Adriano volt a klasszikus 9-es), másrészt rendkívül összeférhetetlen személyiség, az Interből tavaly Verónt. A németországi világbajnokságon nem meglepő módon Ronaldót szerette volna kitúrni. Az első sikerül, a második nem… Martins fantasztikus fizikai képességei ellenére sem képes kiemelkedő (azon a szinten 15-20 gól körül) szinten teljesíteni, ráadásul összjátéka gyakran NB I-es (augusztus végén el is adták 10 millió fontért a Newcastle-nek) – Alvaro Recoba technikai tudása már jóval nagyobb övénél, viszont sem a középpályán, sem a csatársorban nem képes maradandót alkotni.

A valamikor még csodagyerekként, jövendő világklasszisként beharangozott „Kínai” nagyon jól indította interes karrierjét, ennek köszönhetően egy ideig ő volt Itália legjobban fizetett futballistája, havonta több mint félmillió euró érkezett bankszámlájára! Természetesen azóta jócskán lecsökkentette havi apanázsát Moratti, az ezen a nyáron köttetett kontraktus már csak potom évi 1.8 millió eurót biztosít az uru számára az elkövetkezendő két esztendőre – Recoba pedig bejelentette, hogy visszavonulása után szívesen szolgálná tovább a klubot, először játékos-megfigyelőként, később sportigazgatóként!

A csatársort „erősíti” a görög Lampros Choutos is, akinek ügynöke, Antonio Caliendo a kategória Nobel-díját is megérdemelné, hiszen úgy volt képes szerződtetni védencét Morattival, hogy előre tudták a felek, hogy a támadó nem fog odaférni még a kispadra is - ennek megfelelően mindkét előző idényben kölcsönjátékosként erősödött. Nála több esélye van az idei áttörésre a fiatal Goran Szlavkovszkinak, aki csodagyerekként robbant be az olasz futballba, hiszen a svéd-macedón kettős állampolgár 17 évesen és egy hónaposan játszotta le első bajnokiját a felnőttek között (megdöntve Bergomi rekordját) májusban, s „az új Ibrahimovic” azóta a felnőtt keret rendes tagja.
Apropó, fiatalok: az Inter U-20-as csapata tavaly megnyerte az olasz kupát, s legtehetségesebbjeit Mancini tavasz végén a Siena és a Cagliari ellen a mély vízbe is bedobta, azonban nagy terhet még nem mer vállukra rakni a vezetőség: Maa Boumsong, Aloe, Bindi és Germinale is a Serie C-ben erősödhet kölcsönjátékosként, mindössze a két hátvéd, Anderolli és Bonucci, a szélső Momenté és Szlavkovszki került fel az „egyhez”.

Boumsong neve ismerős lehet: a futballistadinasztia rangidősét, Jean-Alaint láthattuk a németországi világbajnokságon, a középső testvér, Yannick pedig a CSZKA Szófia profija. Ha a következő világbajnokságon mindhárman ott lennének, még játszhatnának is egymás ellen – egy Kamerun-Franciaország mérkőzésen, az idősebbek a kisöcsi ellen… Internazionale, Nomen est omen! ---- Toldo - Andreolli, Cordoba, Samuel, Maxwell - J. Zanetti, Dacourt, Belaid - Sztankovics - Szlavkovszki, Martins. Ez volt az első kezdőcsapata az Internek a 2006-06-es bajnoki szezon felkészülésében, de hatalmas botorság lenne mérget venni arra, hogy Mancini ugyanezt a tizenegyet küldi majd pályára az első bajnokin is.




Az nyilvánvaló a tavalyiakat tekintve, hogy Roberto Mancini a klasszikus 4-4-2 híve, így az Intert e kissé elmerevült rendszer minden előnye és hátránya eléri. Egyrészt adott ugye – a nemzeti hagyományokat mégsem lehet sutba dobni – a rendkívül zárt, kőkemény és szilárd védekezés, ugyanakkor a támadójáték igencsak megsínyli a merev struktúrát. Ezért is vásárolt a klub a közelmúltban több támadó szellemű szélsőt, ám mindezidáig nem sikerült igazán látványos játékot produkálniuk Mancini legényeinek, az viszont mindenképpen az edző mellett szól, hogy nem tért át a mostanában sajnos szerfölött divatos egycsatáros játékra – ha érkezik Toni és/vagy Ibrahimovic, akkor ezután sem fog.

Ha a jelenlegi keretből indulunk ki, akkor César előtt Materazzi és Samuel állhat őrt, akik pontrúgásokkor bátran húzódnak majd előre, akár csak a bal oldalon Grosso, azaz a jobbhátvéd Zanetti vagy Maicon inkább a védekezéssel fog törődni. A középpályán Vieira és Cambiasso nagyon érdekes páros alkothat, hiszen ők egy személyben világklasszis védekező szakemberek és elfogadható irányítók is, míg a bal oldal egyértelműen Sztankovic felségterülete, még ha egyértelműen nincs is olyan jó formában, mint az elmúlt években. A jobb oldalon Figo bizony már megérzi 33 évének minden súlyát, Javier Zanetti dettó, ám rivális egyelőre nem érkezett, hiszen a Róma nem engedte el az elmúlt idényben gyakran parádésan futballozó brazil Mancinit.

Bár ez a játékosanyag valósággal kiált egy 4-5-1-es vagy 3-5-1-1-es felállásért, ám ez egyrészt a két újabb csatárcsillag érkezése miatt nem valósulhat meg, no meg azért sem, mert a chilei Pizarro tavaly nem bizonyította be, hogy megfelelő szinten el tudja dirigáli az Intert – ám ha érkezne Vieri és Cambiasso elé egy kiváló játékmester, akkor az egy szem középcsatár a két szélső támogatásával igenis képes lenne élvezhető és eredményes támadófutballra.


Massimo Moratti, aki tizenegy és fél évvel ezelőtt vette át a klub kormányrúdját édesapjától, Angello Morattitól, igazán nem sajnálta olajmillióit a csapattól – ennek alátámasztására összeállítottunk a M. Moratti-éra legdrágább vételeiből egy álomcsapatot:

Toldo (26.5) – Cannavaro (23), Samuel (18), I. Cordoba (16) - Dalmat (16), Almeyda (22.5), Seedorf (24.5), S. Conceicao (22.5) – Ronaldo (28), Vieri (45), Crespo (36)

S hogy még jobban fájdítsuk a már a pármilliárd forintos reorganizációs hitelen is felhördülő magyar szíveket, ímé, egy (szubjektív) kezdőcsapat a legnagyobb ráfizetésekről:

Peruzzi (19) – Coco (22), West (12), Simic (11) – Farinós (16.25), Morfeo (20), van der Meyde (12) – Recoba (17) – Ventola (21), Robbie Keane (19.5), Bergkamp (17.5)

Nincs olyan sztároktól hemzsegő keret, amit ne lehetne még túlzsúfoltabbá tenni – szól Moratti szentenciája, emígyen az elmúlt egy hónapban bejelentkezett még a római Manciniért, Zé Robertóért, Manichéért, Timoscsukért, Tévezért, Mascheranóért, Riquelméért és Crespóért, de újdonságképpen előre is gondolkodik, így leigazolta a portugál U-17-es válogatott csapatkapitányát, Manuel Alves Barbosa „Coelhót”. ---- 2006. július 27-én teljesült végre Massimo Moratti álma: bajnok lett az Internazionale! Ám ennek a Scudettónak biztosan nem fog szívből örülni sem ő, sem a szurkolók, hiszen csak azért kapták meg utólag és táviratilag a bajnoki címet, mert a Moggiopoli, a bundabotrány miatt az Olasz Labdarúgó-szövetség (FIGC) „diszkvalifikálta” az előttük végzett Juventust és a Milant.


Egeret szültek a hegyek: az Interbe tulajdonosként százmillió eurókat pumpáló Moratti végre bajnoki címnek örülhet, igaz, az aranyat fura módon nem csak játékosainak, hanem Mogginak is köszönheti. A bundabotrány kirobbanásakor az Inter első embere azonnal bejelentette, hogy ha tényleg bűnös a Juve és Milan, akkor csakis egyesülete érdemli meg a 2005-06-os bajnoki címet. Bár az ellenfelek és a közvélemény legnagyobb része nem érezte sport- és jogszerűnek Moratti követelését („Mi nem csaltunk, így megillet bennünket a cím!”), a FIGC - miután a torinóiaktól visszavette az aranyat, a mögöttük végzett vörösöktől pedig 30 pontot levont – a kék-feketéket hozta ki az elmúlt szezon győztesének.

Bár legnagyobb vetélytársuk, a Milan -8 ponttal kezdi a 2006-07-es idényt, az Inter vezérkara nem bízta el magát s igyekezett kihasználni az átigazolási szezont és az Öreg Hölgy kifosztásának lehetőségét. Mint rendesen, ezen a nyáron is alaposan megerősítették keretüket - nézzük, milyen csapattal indul harcba Roberto Mancini mester a „becsületes” bajnoki címért!


Átigazolási díjak: www.transfermarkt.de