– Munkanélküli?
– Egyelőre igen. Bár már eddig is az voltam. November huszonegyedike, Giacobbe Fragomeni megverése óta tudom, hogy az Universumnál nem kapok több lehetőséget. Pontosabban egyet szerettek volna adni, de az nevetséges volt. Vissza akartam menni a saját súlyomba, félnehézsúlyba, ott meg a németek nem akartak bokszoltatni.
– Megszegték a szerződést?
– Abszolút. Nem biztosították a garantált meccsszámot. Nem az a legnagyobb baj, hogy nem kerestem meg a pénzemet – bár az is baj! –, hanem az, hogy amikor a csúcson voltam, nem bokszolhattam. Akkor kell bokszolni, amikor az ember csúcson van, nem pedig a leszálló ágban. Most nem tudom, hol vagyok. A meccsem óta nem edzettem komolyan, csak karbantartom magam. Ennek látható jele a rám „felugrott" nyolc-tíz kiló. Komoly kihívás kell, hogy megembereljem magam, ha nem jön, akkor hagyom a fenébe az egészet. Csak az bánt, hogy nem sportszerűen viselkedtek velem. Sok helyen gyilkosságként szoktam emlegetni. Miért nem bokszoltattak, amikor a spiccen voltam? Jürgen Brähmernek miért volt három meccse évente, nekem miért csak egy jutott?
– Ki az álom?
– Bernard Hopkins.
– Reális?
– Azt mondom, hogy igen. Fekete lónak számítok Amerikában, de a rekordom elég jó. Akkor befutnék, ha megvernék egy nagy nevet. A legnagyobbakat, Hopkinst vagy Dawsont, esetleg Tarvert, Glen Johnsont, Cloudot.
AZ ERDEI ZSOLTTAL KÉSZÍTETT TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A CSÜTÖRTÖKI NEMZETI SPORTBAN!
