Elkenődött az ezüsttől

- Erről azért szó sincs - cáfol azonnal a mindig rendkívül megfontolt hangon nyilatkozó kisebbik Bedák, akinek bátyja, Zsolt az 54 kilogramm stabil válogatottja. - Természetesen elégedetlen nem vagyok a második hellyel, hiszen mégiscsak a világ egyik legerősebb tornáján döntőzhettem amúgy évkezdetnek, de azért egy kicsit elkenődtem.
- Kár lenne.
- Jó, értékén kezelem ezt az eredményt, de csupán egy lépésre voltam az aranytól.
- Két éve egyszer már megnyerte az Ahmet Cömertet.
- Akkor még nem voltam tizennyolc, nem ismertek, hatalmas meglepetést okoztam a győzelmemmel.

- Ma már ismerik. Ez jó vagy rossz?
- Jó, mert azt jelzi, hogy tartanak tőlem, tudják, mire vagyok képes, és rossz, mert jobban feltérképezhetnek.
- Ízlik a negyvennyolc kiló?
- Nincs vele semmi bajom, decemberben, amikor hosszabb szünet után a magyar bajnokságon ötvenegy kilóban nyertem, vagy egy hétre rá, a balul sikerült marokkói Király-kupán azért nem fogyasztottam le, mert kicsit elment a súlyom, és egy-két meccsre nem láttam értelmét a szenvedésnek. De akkor is mondtam, hogy a nagy tornákon ismét a legalacsonyabb súlycsoportban láthatják Bedák Pált.
- Azaz a novemberi, kínai világbajnokságon is.
- Természetesen. De ennyire még ne szaladjunk előre, még ha most azt is mondom, csalódott lennék, ha nem éremmel térnék haza Mianjangból. És csalódottak lennének mások is.

- Például a klubedzője, Szántó Imre?
- Ô biztosan.
- Nyilvánvaló, hogy Öcsi bácsi miatt ment át a Vasasból Pesterzsébetre.
- Persze, egyszerűen hiányzott a hangja a szorítósarokból, no meg ő a lelkemhez is nagyon ért, három éve, amióta berobbantam, vele készülök, szerintem ő Magyarország legjobb edzője. Örülök, hogy újra vele dolgozhatok.