Népsport: Sebes Gusztáv válogatott címei

A körülményekhez képest gyorsan talpra állt a magyar sport a második világháború után (1948, londoni olimpia: 28 érem), ám az irányításra rányomták bélyegüket a politikai csatározások. A Nemzeti Sport Bizottságba és a Legfelsőbb Ötös Sporttanácsba a koalíciós pártok delegálták a tagokat, nem feltétlenül a hozzáértés alapján. A testületekben a kommunista párt (MKP) vitte a prímet, így természetes volt, hogy teljes hatalomátvétele, az egypártrendszer kiépítése (1948–1949) után állami intézményt kapott a sport is.

A minisztertanács 1951. január 13-án döntötte el, hogy törvényerejű rendelettervezetet nyújt be az Elnöki Tanácshoz. Rá két nappal Rónai Sándor államfő az 1951. évi 2. számú törvényerejű rendelettel létrehozta az Országos Testnevelési és Sportbizottságot, elnökéül pedig kinevezte Hegyi Gyulát. A minisztertanácsban Farkas Mihály honvédelmi miniszter felügyelte a sportot.

A Népsport lelkesen üdvözölte az OTSB megalakulását, sőt sajtótörténeti tettre ragadtatta magát – vezércikket közölt egy vezércikkről: „Különösen óriási a jelentősége annak, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja, a több mint félmilliós példányszámú Szabad Nép, elsőoldalas vezércikket szentelt a sportmozgalom kérdéseinek. A Szabad Nép, amelyen keresztül maga a Párt szól hozzánk mindennap.”

Nem véletlen, hogy a kommunista párt karolta föl az önálló sporthivatal ügyét. Fontos előzmény volt, hogy 1948-ban, Rákosi Mátyásnak híres-hírhedt kecskeméti beszéde (a téeszesítést jelentette be) során feltűnt, hogy amíg a politikáról, a gazdaságról beszélt, a hallgatóság csak bólogatott, ám amikor rátért a sportra, a londoni olimpiai sikerekre, dübörgött a taps. 

Ha már itt tartunk, a negyvenes évek végén Rákosi hallgathatott volna a közvéleményre a Ferencváros kapcsán is. A Fradi-ellenesség ugyanis nem használt a pártnak. Kortársi visszaemlékezés szerint valószínűleg félrevezették a Moszkvából érkezett politikai vezetőket. Ha ugyanis Rákosiék jól ismerték volna a helyzetet, aligha mennek bele egy olyan csőbe, mint az FTC háttérbe szorítása. A párt ugyanis éppen a tömeg rokonszenvére kívánt építeni, így aligha engedhette meg magának, hogy a legnagyobb tömeghátérrel bíró klub ellen forduljon. Később, az első ütközések után, már nem volt mit tenni, futottak a pénzük után. Egyébként a Ferencváros iránti ellenszenvet politikailag sem indokolta semmi, hiszen éppen az MKP volt az a párt, amelyik kiállt a kisnyilasok rehabilitálásáért.

A megalakulás után egy héten belül kiderült, kik lesznek a vezérei a magyar sportnak. Hegyi Gyula javaslatára az OTSB elnökhelyetteseivé Tapolczai Jenőt és Sebes Gusztávot, a bizottság tagjaivá Kutas Istvánt, Béres Tibort, Czécsey Györgyöt, Várhegyi Györgyöt, Kenéz Istvánt, Rózsa Lászlót és Orbán Lászlót nevezték ki.

Rá két nappal az országos labdarúgó-értekezletet Sebes már, mint az OTSB elnökhelyettese nyitotta meg, s ettől kezdve hol szövetségi kapitányként, hol elnökhelyettesként értékelt a válogatott meccsek után.

Mielőtt elkezdték volna szervezni a hétköznapokat, kikötötték, hogy jöjjön ide két szovjet tanácsadó, akik segítenek az átszervezésben. A visszaemlékezésekből az is kiderül, hogy sportminisztérium felállítására nem lehetett esély, főként azért, mert az államszervezet kiépítése szovjet mintára történt, a Szovjetunióban pedig nem volt minisztériuma a sportnak. Ugyanakkor a gyakorlatban az OTSB önálló tárca volt, csak éppen nem minisztériumnak hívták.

Olyannyira, hogy a sportsajtót nem a pártközpontból ostorozták, ha kellett, hanem a sporthivatalon keresztül szóltak le a szerkesztőségekhez, ha valami nem tetszett nekik. Egy ilyen telefon mindig azzal járt, hogy az illetőre ráhúzták a vizes lepedőt. Szepesi György visszaemlékezései szerint nagyon nehéz volt elintézni valamit. Ott voltak például az utazások. Nagyon szűk körből kerültek ki, akik utaztak. A Rádiótól Szepesi és Gulyás Gyula volt ott a külföldi sporteseményeken, a Népsporttól meg Feleki László. Más szinte senki.

Felekivel mégis elbántak. Az 1954-es vb-döntő (NSZK 2:3) utáni napon alighogy megjelent a „Miért vesztettünk a világbajnokság döntőjében?” című írás, máris kirúgták főszerkesztőként. „Egy cikk, amelyben nem helyeseltem a csatársor összeállítását. Igen enyhe bírálat, ma senki se értené, miért követte nyakvágás, azt a szinte barátságos írást. De akkor, mint Hegyi Gyula két évvel később elmondta, a cikk megjelenését követő másnap reggel fél kilenckor, Sebes hajnali telefonja után már ott volt Rákosi hívása: »Felekit vonják felelősségre!«”

Volt példa a sporthivatal bátorságára is. 1952-ben, a helsinki olimpia előtt a párt legfelsőbb szerve, a politikai bizottság tárgyalta a csapatnévsort, s Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) első embere a jelöltek 60 százalékát politikailag alkalmatlannak találta arra, hogy utazzanak. Behívatták Hegyi Gyulát, aki még a napirend előtt ezt mondta: „Kérem, két elképzelés van Önök előtt, a miénk és Péter Gáboré. Mi se úszni, se lőni, se vívni, se öttusázni nem tudunk megtanítani embereket. Maguk tettek meg bennünket vezetőnek, vagy megbíznak bennünk és bíznak abban, hogy vezetni tudjuk a csapatot, vagy visszaadjuk a megbízatásunkat.” Még be sem fejezte, amikor Révai József közbeszólt: „Igaza van Hegyinek…” Aztán a 16 aranyérem után már nem esett szó a kínos előzményről.

Ami még Hegyiről érdekes lehet, a Helsinkiben aranyérmes Székely Éva mesélte, nem kellett külön bejelentkezni hozzá, mindig nyitva volt az irodája ajtaja. Ő volt az, aki kiharcolta a pártban, hogy a legjobb sportolókat fizessék meg rendesen. Az ötvenes években 500-1000 forint még nagy pénz volt, Hegyi például államtitkárként 4000-4500 forintot keresett. Egy olimpiai bajnok 3000 forintot (ma: 885 ezer) kapott, ehhez jöttek még a különféle juttatások. Létezett egy a pénzügyminisztérium által meghatározott keret a sportolók támogatására, Hegyi ebből segítette azokat a régi olimpiai bajnokokat is – például Hajós Alfrédet, Fuchs Jenőt, a sportlövő Halasy Gyulát –, akik társadalmi helyzetük miatt korlátozva voltak. Illúzióink persze ne legyenek, akiket nem tartottak fontosnak Hegyiék, azok sorsával nem törődtek.

Sebes Gusztáv olyan hatalom volt, hogy nem lehetett fellépni ellene. Sokat számított, hogy ő már a háború előtt Franciaországban belépett a pártba. Az MTK-ban Brüll Alfréd ezért hívta „Sztálin Pubi”-nak. Bizonyos mértékben ő maga teremtette meg a saját legendáját, szívesen mesélte, hogy Budafokon ő fogadta az oroszokat.

Ha valaki nem tetszett neki, meghurcolta. Például Kléber Gábort, aki jó edző és még jobb szakíró volt. Kléber ellen az volt a vád, hogy templomba jár a játékosaival. Kléber különben amolyan örök ellenzéki volt. Annak idején zsidókat mentett, németellenes volt, később meg a templom… Mindenesetre a tönkretétele mögött – ahogy a régi MTK-sok mesélték – az állt, hogy együtt profiskodtak a Hungáriában, Kléber klasszis volt, Sebes pedig csak egy nagyon szorgalmas játékos.

Az elvesztett világbajnokság után változott Sebes helyzete, igaz nem azonnal, 1956-ban leváltották, pontosabban, felszólították, döntse el, mi akar lenni: szövetségi kapitány vagy sporthivatali elnökhelyettes. Ő – bizonyos tanácsokra – a hivatalt választotta. Ha valaki ma őt megítéli, csak futballvezetőként teheti, elnökhelyettesként semmiképp, hiszen más sportágakról fogalma sem volt.

A haláláig meg volt győződve arról, hogy a világon egyes egyedül csak ő ért a futballhoz, ő a földkerekség legjobb szakembere. Miért is lettek volna kételyei? Akkora hatalom volt, hogy Barcs Sándort, a szövetség elnökét itthon hagyta a világbajnokságról. Az még többet elárul erejéről, hogy ez ellen senki sem tiltakozott.

A forradalom, 1956 októbere után a Népszabadság „Felszámol az OTSB?” címmel közölt cikket, benne: „Nagy lábon éltünk a sportban, s az OTSB – a pénzes zacskóra támaszkodva – ítélt elevenek és holtak felett.”

Megjegyzem, a lapelőd Szabad Nép is.