Szalonnai világkép – a Farkas János-díjas Kalocsai Roland manchesteri álma

Kopár dombok, barnálló szántók, apró falvak között kanyarog az út Putnok felé. Maszatos gyerekek szotyiznak az árokszélen, rozsdás bicikli a düledező kerítésnek döntve, a lilára festett házfalról mállik a vakolat. Szőlősardó, Kánó, Imola, Ragály és Zádorfalva már mögöttünk, most hagyjuk el Kelemér településtábláját, telefonál is nyomban Zsíros László az előttünk haladó kocsiból, csak szól, hogy ebben a községben volt lelkész Tompa Mihály.

Csendesen fogynak a kilométerek, Roland nem tűnik feszültnek. A kérdésekre szűkszavúan, de udvariasan válaszol, nem beszél feleslegesen, nem is nagyon igényli a szót, elmerül a saját világába. Több mint két óra van még a kezdésig, nem kell az órát figyelni, autóval jó korán odaérünk a Sajóvölgye Focisuli–Gyöngyös U17-es bajnoki mérkőzés putnoki helyszínére. Máskor meccs előtt cselezős videókat néz a telefonján, a hosszú buszozás során persze bőven jut is ideje ilyesmire: szülőfalujától, Szalonnától edelényi átszállással néha másfél óráig is eltart az út Kazincbarcikára, ahonnan már a csapatvezetők viszik tovább a putnoki pályáig. A csaknem háromórás ingázás is jelentős tehertétel a 15 éves fiatalembernek, a buszjegyre költött majdnem ezerötszáz forint meg pláne. A Kalocsai család anyagi lehetőségeit ismerve a napi edzéslátogatás erőn felüli elvárás lenne, jó, ha a heti négy edzésből kettőre eljut Roland, azokra is sokszor csak „Laci bácsi” vagy valamelyik Sajóvölgye-edző különfuvarja segítségével. Az edzésmulasztás viszont nem maradhat következmény nélkül, a csapattársak előtt sem lehet követendő példa, bérelt helye még egy Farkas János-díjas futballistának sincs a putnoki együttesnél. Az előző szombaton, a Jászberényi FC ellen ki is maradt a kezdő csapatból, csak az 55. percben állították be, 2–0-s vezetésnél. A vége 8–0 lett, Kalocsai Roland 35 perc alatt öt gólt rúgott...

Ha már statisztika: a szalonnai grundról kiemelkedő, a versenyszerű futballt csupán 12 éves korában elkezdő, 2005-ös születésű tehetség igazolt játékosként első idényében 27 mérkőzésen nem kevesebb mint 74 gólt szerzett a Kazincbarcika színeiben, nem csoda, hogy 2019-ben lecsapott rá a Sajóvölgye – itt az aktuális évadban 18 mérkőzésen 37 gólnál tart. Ennyit a fiú hivatalos pályafutásáról. Ami pedig a nem hivatalost illeti, arról azok a szalonnai tizen- és huszonévesek tudnak mesélni, akikkel nap mint nap sötétedésig vívja a végtelen derbiket a helyi általános iskola betonos kispályáján, a fájdalmasan lepusztult Bónis-Gedeon kastély oldalában.

„Minden cigánytelep mögé futballpályát kellene építeni. A gyerek nem fog elindulni, ha három-négy kilométert kell gyalogolnia, hogy eljusson edzésre. Viszont ha ott van rögtön a lehetőség, elég füttyenteni egyet, és két perc múlva már harmincan jönnek játszani. Az egyik mezítláb, a másik bakancsban, a harmadik gumicsizmában az ilyen-olyan, göröngyös pályára. A műfüvön meg táncoljanak csak a balett-táncosok. Egy biztos: a kölykök közül sokban ott van a vele született tehetség, amely a mostoha körülmények között csiszolódik ki.”

Javaslatát Kalocsai Roland felfedezője, Zsíros László fejtette ki még az évek óta elhagyatott szalonnai pályánál tett sétánk során, mielőtt elindultunk volna Putnok felé. Muszáj ejteni néhány szót a 70 éves sportszervező tevékenységéről, amely önmagában is tanulságos jelenség korunk futballviszonyai között. Tulajdonképpen a futballrendszer tömegesítési törekvésének megtestesítője, vagy inkább rendhagyó nyúlványa a sajószentpéteri illetőségű férfi által alapított és működtetett Játszi Foci-mozgalom, amelynek célja, hogy helyszíni toborzók segítségével becsatornázza a csapat nélkül maradt falvak gyerekeit a környékbeli egyesületekhez. Tudvalévő, hogy a taotámogatásnak és más pályázati forrásoknak is feltétele a működő utánpótlás, az ilyen módon anyagilag ösztönzött mennyiségi „teljesítménykényszer” pedig sokszor a gyerekgyűjtés alternatív útjai felé tereli a klubokat. Kellenek az új igazolások, ami önmagában nem baj, az már annál inkább, ha az erőltetett statisztikajavítás hozadékaként létszámhiányos, vereségre ítélt kölyökcsapatok vergődnek a bajnokságokban, esetleg az alkalmilag jegyzékbe vett fiatal kezét a szükséges adminisztráció után elengedi a haszonélvező egyesület. Ez azonban már nem Zsíros László felelősségi köre, az ő vállalása csupán a terepmunka, a faluszéli grundok figyelése és az egyesületi igények kielégítése.

„Járom a vidéket, és ha ügyes gyereket látok, igyekszem valamelyik környékbeli egyesülethez közvetíteni. Jól ismernek ezekben a körökben. Előfordul, hogy jön egy telefonhívás, Laci bácsi, segítsen nekünk, kellene egy U14-es vagy U16-os csapat, esetleg egy komplett Bozsik. Hogy az mit takar? Teljes garnitúrát, vagyis U7-et, U9-et, U11-et, U13-at. Én meg összeszedem nekik a gyerekeket. De nem kell ám nagyon győzködni senkit. Volt falu, ahonnan egy négytagú U7-es csapatot kellett volna összeszednem, mégis tizennégyen toporogtak a kilencszemélyes kisbusz ajtajánál. Most melyiket hagyjam ott? Ezeknek a gyerekeknek nincs más lehetőségük, csak a futball. Némelyikük olyan büszke volt az első meccse után, hogy este le sem akarta venni a csapat mezét, inkább abban aludt.”

Kalocsai Roland a nagyszüleinél lakik. Nagyapja, Béla nem volt otthon délutáni látogatásunkkor, csak a családtagok által elmondottak alapján rajzolódik ki előttünk a rendkívül szigorú, unokáját is keményen fogó, színesfémöntödében dolgozó egykori futballista alakja. A nagymama, Anna néni kedves asszony, meleg hangon beszél unokájáról, az „inasról”, ahogy errefelé a gyereket mondják, jó szívvel készíti el Rolinak kedvencét, a kínai csirkét, és azt is megígérte, estére befűt majd neki a szobájában. „Nem rossz fiú a Roli, hallgat rám. Szótlan típus, bemegy a szobába, ki se nagyon jön onnan. Ebben valahogy nem egyeznek a testvéreivel. Mostanában a szomszéd gyerekkel rákapott a magyar kártyára, de nem csavarog el, ha el is megy itthonról, csak focizni az iskolához.”

Vagy futni a falu körül: mint Roland elmondja, reggelenként gyakran elindul, hogy erőnlétileg is pótolja a kimaradó putnoki edzésmunkát. Szalonnán élnek a szülei is, meg két kisebb testvére, de – ahogy a házban beszélik – valahogy úgy alakult, hogy a nagyszülők vették szárnyaik alá. Régebben együtt lakott a három generáció a telepen, aztán mindenki talált magának saját fedelet Szalonnán, Anna néni megfogalmazása szerint „beköltöztek a városba”. A szülők elfoglaltak, a nagy Roland (vagy Toló, ahogy a futballpályán hívják a Rudabánya 34 éves betonhátvédjét) fakitermelőként dolgozik, Ivett alkalmazott a Bosch üzemében, kötött a beosztása. Édesapját ritkábban látja a fiú, biliárdozni szoktak együtt néha, édesanyjával szorosabb a kapcsolata, ha közösen töltik az időt, vele előszeretettel néz tévésorozatokat. A digitális oktatás nehézségei az Ózdi Surányi Endre Szakképző Iskola kazincbarcikai intézményének kilencedikes diákját is megviselik, pályaképe azonban világos: a civil szakmák közül egyedül a rendőri vonzza, a terve mégis egészen más.

„Futballista akarok lenni” – visszhangzik fülünkben a szalonnai konyhaasztalnál hallott határozott kijelentés, amelyet Roland szemrebbenés nélkül toldott meg a következőkkel: „Ha választani lehet csapatot, azt mondanám, a Manchester Cityben vagy a Manchester Unitedben játszanék a legszívesebben.”  Egyelőre azonban Szalonna–Putnok viszonylatban épül Roland pályafutása, amelyre kétségkívül ráirányította a figyelmet a tavaly ősszel elnyert Farkas János-díj. Nem titok, a mi érdeklődésünket is az elismerés keltette fel Roland sorsa iránt, borsodi utazásunkra valós helyzetének felmérése, az előrelépési lehetőségei és nehézségei megismerése hajtott minket.

Nem árt ezen a ponton rögzíteni, amit a Farkas János-díjról tudni érdemes. A Vasas egykori 33-szoros magyar válogatott csatáráról, az 1989-ben, 47 évesen elhunyt cigány származású olimpiai bajnokról elnevezett kitüntetést Zsíros László alapította hagyományteremtő jelleggel: az angyalföldi labdarúgó özvegyének támogatásával kiosztott elismerés a Játszi Foci hátrányos helyzetű tehetségei közül illeti a legkiválóbbat (az úgynevezett „Farkasles” program keretében), a kiosztóra a megnyert 1964-es tokiói olimpia döntőjének évfordulóján, október 23-án kerítenek sort. Tavaly, az első ilyen eseményen a Magyar Olimpiai Bizottság, valamint a Vasas és az Adidas is különdíjat adott át Kalocsai Rolandnak.

Autózunk Putnok felé, a fiú hallgatagon figyeli az utat, talán az előtte álló feladat jár a fejé­ben. A Farkas-díj után a városi tévé látogatása nem hozott szerencsét, azon az őszi napon még a tizenegyese is kimaradt, most nincs jele annak, hogy az újságriport kizökkentené csendes nyugalmából. Bekanyarodunk a Sajóvölgye Focisuli putnoki központjának parkolójába, Rolandot elnyeli az öltözőépület.

A Sajóvölgye–Gyöngyös meccs kiegyenlített játékot hoz, a csatár az első félidőben ragyogó cselezőkészségéről többször tanúbizonyságot ad, a helyzetkihasználásnál azonban balszerencsésnek mutatkozik. Gól még nem esik, amikor a második félidő elején rúgást kap, le kell cserélni, a bokája sérült meg.

De nincs még veszve semmi. Manchester nem került ezen a délutánon se közelebb, se távolabb, ahogyan Szalonna is maradt a helyén – a legbiztosabb pont a világtérképen.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 27-i lapszámában jelent meg.)