A mozgófilm és a labdarúgás világa korán egymásra talált Olaszországban, az 1930-as évektől a két szórakoztatóipari ágazat időről időre egyesítette erejét a populáris kultúra terepén. Ott van rögtön a      Cinque a zero (Öt nulla) című 1932-es alkotás Mario Bonnard rendezésében, amely sűrítve tálalta, egyszersmind vetítette előre az olasz futballmozik örök slágertémáit: megjelenik egy drámai futballmeccs, egy túlfűtött elnök, egy fényes játékoscsillag és persze a legkiismerhetetlenebb ellenfél, az ördöngösen cselező szerelem.

A vásznon szinte kötelező extraként rendszerint feltűntek a kor neves futballistái is, az említett műben például az AS Roma kiválóságai. A 70 perces vígjáték középpontjában ugyanis a fővárosi csapat előző évi emlékezetes diadala áll, 1931. március 15-én a római ifjak forradalmi hangulatban söpörték le a pályáról vetélytársukat, 5:0-ra győzték le a Juventust. Érdemes megnézni az eredeti Roma–Juventus futballmeccs internetes videómegosztón elérhető, ötperces összefoglalóját is, hiteles benyomást szerezhetünk a korabeli olasz futball sajátos varázsáról. Nem mellesleg elhangzik a videóban a klub első himnusza, a szövegében és dallamában is az ősi idők hangulatát idéző Campo Testaccio – a dalcímben hivatkozott pálya a csapat legendás otthona volt akkoriban, a patinás tribün részletei is felismerhetők a képeken.

Másfél évtizeddel később nagy lendületet vett a labdarúgás témájú mozifilmek készítése Olaszországban, az 1948-as 11 uomini e un pallone (11 férfi és egy labda) című darab szintén római vonatkozású, és zenei szempontból is érdekes, ugyanis felcsendül benne a Quanto sei bella Roma      (Milyen szép vagy, Róma!) című harmincas évekbeli népszerű dal. A L'inafferrabile 12 (A megfoghatatlan 12) 1950-ben készült, a történet középpontjában egy ikerpár áll, egyikük egy fogadóiroda ügynökeként, a másik a Juventus kapusaként lép színre, és külön érdekesség, hogy a film producereként szerepet vállalt a torinói klubot vezető Agnelli család is.

A Vasárnap hőseiben Raf Vallone játszotta a bundázásra nem hajlandó futballistát

Klasszikus darab a korszakból az 1953-ban műsorra tűzött La domenica della buona gente (A jónép vasárnapja), amelynek alapja egy népszerű rádiójáték volt. A Roma–Napoli rangadó köré épülő cselekményt behálózzák a bonyolult szerelmi viszonyok, az egyik meghatározó szereplő pedig nem más, mint az ünnepelt díva, Sophia Loren. Ugyanebben az időben készült el a Gli eroi della domenica (A vasárnap hősei) című film is, Mario Camerini mesterműve a professzionális, pénztől, csalástól fertőzött futball és a sportszerűség, erkölcsi tisztaság ütközetének nagy drámája. Egy kiesés ellen küzdő vidéki kis csapat a félelmetes AC Milannal játssza utolsó szezonbeli mérkőzését, a játékosok tudják, hogy ha nem nyernek, az együttes sorsa meg van pecsételve. Gino Bardiban, a tündöklő csatárcsillagban van a kétségbeesett szurkolók utolsó reménye, a futballistát azonban csinos kedvese segítségével a sorsdöntő ütközet előtt zsíros bundaajánlattal környékezik meg. Lelkiismerete nem hagyja őt belesodródni a bűnös alkuba, ám hiába mond nemet, a pályán nem jön össze neki semmi, így a közönség megalapozottan gondolja, hogy valójában eladta a meccset.

Tetézi a bajt, hogy a szünetben orvosától megtudja, frissen kiértékelt leletei szerint súlyos betegséggel küzd, és tanácsos lenne azonnal elhagynia a pályát. Azonban úgy érzi, itt már nem hátrálhat meg, visszatér a gyepre és az első félidei 0:2-es állást vezérletével a csapat 4:3-ra megfordítja. Ekkor váratlanul összeesik, hordágyon viszik le, a hajrában pedig tizenegyeshez jut az AC Milan – ám a büntetőt csodák csodájára kivédi az addig pocsék formát mutató beugró ifikapus, Marini. A történet végkifejletét kár lenne elárulni, hátha valaki megnézi a magyar szinkronnal is elérhető filmet, amelyben a jeles színészgárda tagjai (Raf Vallone, Cosetta Greco, Marcello Mastroianni) mellett felbukkan Vittorio Pozzo, az 1934-es és az 1938-as világbajnok olasz válogatott szövetségi kapitánya, Czeizler Lajos, az AC Milan akkori magyar edzője, illetve a korszak ismert labdarúgói közül Gunnar Gren, Nils Liedholm, Gunnar Nordahl, Omero Tognon vagy Lorenzo Buffon (Gianluigi Buffon 15-szörös olasz válogatott nagybátyja).

„Az 1950-es évek kegyelmi időszak Olaszország XX. századi történelmében – írta Bodnár Zalán kollégánk a filmnek szentelt cikkében a FourFourTwo magazin 2013. júliusi számának hasábjain. – A vesztes háború romjainak helyén gőzerővel épül az új világ, a felszabadító alkotó energia korszaka ez, a Biciklitolvajok keserű világa már lassan a múlté, a '70-es évek letargiájának és az »óloméveknek« még nyoma sincs a horizonton. Fénykorát éli az olasz zene, filmművészet és a futball – ontja magából a legendás filmeket és filmsztárokat a Cinecittá, a korról Fellini, Rossellini, De Sica és Pasolini mesél. A stadionok tömve vannak szerte az országban, ekkor lesz a futball végleg az itáliai élet szerves része. Nincs számítógépes technika, amellyel hívebben visszaadható volna a kor életérzése, mint a korabeli film, ebbe a világba kalauzol minket Mario Camerini 1953-as kultikus futballfilmje.”

Az olasz filmtörténet különböző műfajaiban az elmúlt hetven év kínálata is bőséges (a közelmúlt egyik Budapesten is bemutatott nagyszerű termése a 2019-es Il campione, Leonardo D'Agostini filmje, amely egy elkényeztetett tizenéves labdarúgó szupersztár és az őt érettségire felkészíteni igyekvő magántanár viszonyán keresztül beszél a közeg fonákságairól), e helyütt azonban a Népsport melléklet hagyományos időkeretét figyelembe véve két régi filmet idéznék fel.

Az egyikről a Pier Paolo Pasolini írónak, filmrendezőnek, sokoldalú alkotójának szentelt, 2020 júliusában megjelent cikkben részletesebben is szóltam már: a nyugati szexuális forradalom időszakának sajátos alkotása a Comizi d'amore (magyarul: Beszélgetések a szerelemről) című 1963-as dokumentumfilm, amelyben a korszak kiváló csapata, a következő évben olasz bajnoki címig jutó Bologna híres futballistái is megosztják gondolataikat a szexualitásról. A világfutball némely mai sztárjátékosának szélsőséges botrányaira gondolva különösen érdekes figyelni a hatvan évvel ezelőtti olasz sportembereket, akik egy hagyományosan konzervatív és katolikus ország neveltjeként, ugyanakkor a határokat feszegető, a szabadság új formáit kereső kor hullámainak hatása alatt adnak számot egy változóban lévő szellemiségről – az átmenet kavargó időszakában a majdhogynem prűd, szégyenlős félrefordulástól a szókimondó szabadszájúságig több viselkedési mintát is láthatunk a bolognai futballistáktól.

A borgorossói futballklubról szóló filmben a legendás Alberto Sordi főszereplő volt

Végül az 1970-es Il presidente del Borgorosso Football Club (A Borgorosso Football Club elnöke) című kultfilm érdemel néhány szót, a főszerepben Alberto Sordival, egyes jelenetekben Omar Sívori argentin-olasz csatárral, a River Plate, a Juventus és a Napoli emblematikus alakjával. A kor olaszországi társadalomkritikájaként értelmezett vígjáték a szerepüket túldimenzionáló, önmagukat mindenhatónak gondoló klubelnököknek is örök emléket állít, utólag és előre is, a valós példákat itt sorolhatnánk napestig, Maurizio Zamparinitől Silvio Berlusconiig. Mellesleg a film képzeletbeli csapata, a Borgorosso ma valós amatőr klubként működik Rómában, tiszteletbeli elnöke Morgan De Sanctis, a korábbi hatszoros olasz válogatott kapus, a Salernitana edzője. Ha ebben a szerepkörben nem is jutott annyira a 45 éves sportember, mint megfilmesített elődje, egy nagyvászonra illő gondolatot már feljegyezhetünk egyik sajtónyilatkozatából hazája viszonyairól: „Az olasz rendszer íratlan törvények szerint működik, amelynek legfontosabb tétele, hogy a hatalomnak mindig igaza van és bármit megtehet.”