Névadók Messitől Puskásig – Moncz Attila publicisztikája

LIONEL MESSI a napokban újabb lépést tett a halhatatlanság felé, és nem azzal, hogy az Inter Miami csapatával bejutott a klubvilágbajnokság nyolcaddöntőjébe. Ahhoz nem kellett extra, a brazil Palmeiras, az arcát kereső FC Porto, valamint az egyiptomi Al-Ahli társaságából a kettőbe kerülni nem tartozott a földöntúli bravúr kategóriájába. A továbblépés önmagában jó kis ajándék volt a nyolcszoros aranylabdás 38. születésnapjára, az igazi meglepetés azonban a hazájából érkezett. Június 24-én ugyanis gyerekkori klubja, a Newell’s Old Boys bejelentette, stadionja egyik lelátórészét róla nevezi el. Így aztán meglehetősen impozáns „hírességek csarnoka” lett a köznyelvben sokszor csak El Coloso néven emlegetett, hamarosan ötvenezresre bővülő létesítmény. A stadion a „keresztségben” immár az Estadio Marcelo Bielsa nevet viseli, míg egy-egy lelátórészt Gerardo „Tata” Martino, Maxi Rodríguez, Diego Maradona, valamint Lionel Messi után kereszteltek el. Egykoron itt dolgozó és sikeres két edző, két világbajnok, de a leggyengébb pedigréjű Maxi Rodrígueznek is akad egy vb-ezüstérme…

Messiről – a bejelentők szerint – először neveztek el stadiont vagy stadionrészt, ráadásul egyből olyan helyen, ahol a másik argentin futballisten is felbukkant. Az Isteni csak egy idényt (1993–1994) töltött a Newell’sben (Messi felnőttként egyet sem, ám 6 és 13 éves kora között folyamatosan itt játszott), de ennyi is elég volt a helyieknek ahhoz, hogy a déli lelátórészt róla nevezzék el, illetve, hogy most remek marketinglehetőséghez jussanak. „Először él egy fedél alatt a futball két legnagyobbjának a neve. A miénk alatt!” – állt a gárda közleményében.

Igazából ez fogott meg a történetben. Hogy az egyre inkább a gazdaság uralta futballvilágban az argentin csapat közvetlenül továbbra sem árusítja ki a névadói jogot, hanem egykori nagyjai előtt tiszteleg a keresztelőkkel. Persze, mondhatjuk, ez így természetes, de ez azért ma már nagyon nem így van. Elég, ha csak a stadionnevek kapcsán rögzítem: a Premier League-ben és a Bundesligában összesen hárommal kevesebb olyan stadion van, amelyet játékosról neveztek el, mint amennyi ilyen akad a magyar első osztályban. De ha a felcsúti Pancho Arénát ki is veszem, és csak az újpesti Szusza Ferenc Stadiont, valamint az MTK pályáját, a Hidegkuti Nándor Stadiont nézem, a differencia akkor is kettő. Merthogy „legendáról” elnevezett aréna egy sincs a két kiemelt bajnokságban. Igaz, közben meg akad csaknem két tucat olyan élvonalbeli létesítmény, amely szponzornevet visel. 

Ma már sokkal inkább ebbe az irányba halad a világ. Jönnek az óriáscégekkel kötött, legalább tízéves megállapodások, ezzel együtt a százmillió eurós nagyságrendű bevételek, meg az ezen a téren konzervatív felfogásommal ellentétes elnevezések. Az, hogy egy klub számára a leverkuseni BayArena fial a legjobban, inkább könyveléstechnikai, mint gazdasági bravúr, elvégre a Bayer vegyipari konszern 100 százalékos tulajdonosa a csapatnak, így csak annyit kell eldöntenie, melyik zsebbe mennyit pakol. Ebben az esetben még az sem zavar, hogy a korábbi Ulrich Haberland nevet kellett lecserélni, elvégre egy cégnek jobb üzlet a saját nevét reklámozni, mint egykori vezérigazgatójának emléket állítani. Évi 30 millió euróért ez belefér, meggyőződésem, ebben az esetben még a tradíció sem sérül igazán.

Na de mi a magyarázat a Spotify Camp Noura, a Signal Iduna Parkra vagy a különböző biztosítási és egyéb vállalkozások által összerakott portfóliókra? Önmagában a Camp Nou vagy a Westfalen-stadion sokkal jobban hangzott, hangzik, de az identitását amúgy is már több területen elvesztő FC Barcelonánál évi 20 millió euró környékén elgyengültek (más olvasatban: akkora a baj, hogy erre az összegre is szükség volt), Dortmundban a nagyravágyásban egyszer, még a század elején már anyagilag fejre álltak, a névhasználatért kapott évi 11 millió eurót ennek megfelelően megbecsülik. A másik oldalnak meg jól jön a reklám, illetve a márkaépítés, mert mi mással magyarázható például, hogy az Allianz-csoport a saját honlapja szerint három kontinensen (Európa, Amerika, Ausztrália) nyolc stadionnak is a névadója? Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy például Münchenben (nem mennék messzebb Franz Beckenbauernél) vagy a torinói Juventusnál (Giampiero Boniperti vagy Alessandro Del Piero lenne az első számú jelöltem) kapásból lehetne legendás névadót találni. De nem ez a trend, bevételkényszer van és lesz. Hogy mennyire, arra jellemző a római példa. Leghamarabb 2028-ban játszik majd az AS Roma az új stadionjában, ami alighanem a Toyota nevet viseli majd, miközben minden idők legkézenfekvőbb döntése lenne Stadio Francesco Tottinak hívni. „Abban azért lenne feeling” – mondta erre a csapatnak szurkoló barátom. De Tottiról majd utat neveznek el a környéken, ugyanúgy, ahogyan a Ferencváros-pálya mellett Albert Flóriánról, esetleg teret, mint Münchenben Beckenbauerről.

Ilyenkor tudok hálás lenni azért, hogy Diego Maradona nevét két aréna is őrzi (az Argentinos Juniors esetében az Estadio Diego Armando Maradona, a Napolinál pedig a Stadio Diego Armando Maradona), politikai konszenzus mellett. A nápolyi önkormányzat például így erősítette meg, hogy beleegyezik a Stadio San Paolo név lecserélésébe: „Maradona megtestesítette a megváltás szimbólumát. A legsötétebb években egy csapatnak megmutatta, lehetséges felemelkedni és győzni. Emellett a remény és a szépség üzenetét nyújtotta át a városnak, mert neki köszönhetően nem csupán a Napoli nyert, hanem a vele teljes mértékben azonosuló város is.”

Ugyanez igaz volt jó ideig Puskás Ferencre is, azonban őt a rendszer nem engedte magyarként kiteljesedni, igaz, legalább ma már méltó módon őrzik itthon az emlékét. A rogyadozó Nép­stadiont 2002-ben keresztelték át Puskás Ferenc Stadionra, aztán 2019-től a Puskás Aréna már tényleg olyan, mint Öcsi bácsi volt fénykorában. Grandiózus.

Ami talán meglepő, nem minden országban a legnagyobb/legfontosabb stadion jutott a legnagyobbaknak. Az amszterdami Johan Cruyff Arena (még ha a bürokrácia miatt egy év el is telt a döntés és annak végrehajtása között, hogy az Amsterdam ArenA helyett a mágikus 14-esről elnevezett stadionban játszhasson az Ajax) vagy a milánói Giuseppe Meazza Stadion tökéletes választás, ám azt nehezen hittem el, hogy Brazíliában mi jutott Pelének. Mert természetesen van Estádio Rei Pelé, méghozzá Maceio városában, de azt a B-ligás Clube de Regatas Brasil és a C-osztályú Centro Sportivo Alagoano használja úgy, hogy még húszezren sem férnek el benne. De legalább a fővárosban található Estádio Nacional Mané Garrinchában hetvenezren foglalhatnak helyet. A franciák bálványa, az 1958-as aranylabdás Raymond Kopa halála évében, 2017-ben jutott saját stadionhoz, miután első profi klubja, az Angers illetékesei úgy döntöttek, az olimpiai ezüstérmes hosszútávfutójuk tiszteletére addig Jean Bouinnek hívott stadionnak a Real Madrid egykori csillaga jobb névadója.

Pozitívum, hogy az új hullám, a már a kétezres években (is) csodált futballisták és szakemberek megjelentek a névadók között. Dwight Yorke a trinidadi nemzeti stadion, a spanyolok világ- és Európa-bajnoka, Fernando Torres a fuenlabradai, Didier Drogba a levallois-i aréna, Arsene Wenger pedig az USL Duppigheim (a település közelében nőtt fel) létesítményének névadója. Cristiano Ronaldóról pedig biztosan neveznek el még nagyobb stadiont is, mint a Sporting CP edzőpályája. Az is kedves gesztus, hogy a manchesteri Old Traffordon egy-egy lelátórész tiszteleg a United valaha volt legnagyobb menedzsere, Sir Alex Ferguson, illetve játékosa, Sir Bobby Charlton előtt. Hogy ez miért fontos? Mert egy stadion sokaknak a második otthona, a szenvedélyek gyűjtőhelye, az érzelmek temploma és a bajnokok színpada egyben.

Az ilyeneket pedig csak a legnagyobbakról illik elnevezni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!