Lesz könyv – nekrológ Dénes Andrásról

Nem lesz már könyv.

Amikor néhány hónappal ezelőtt, a zsibongó éttermi asztaltársaságban szóltál titkos tervedről, a régi pesti világ történeteinek megidézéséről, a bérházudvarok rejtelmeinek novellisztikus feltárásáról, a múltbeli szegletek időutazásszerű bejárásáról, mintha valami álomból beszéltél volna.

Akik körülötted ülve hallgattuk a szellemi vízió képeit, és magunkban talán némi meglepetéssel próbáltuk beilleszteni a szépírói szándékot az addig ismert Dénes András-életműbe, – utólag jöttem rá – valójában a képzelet ösztönös szabadságát tapasztalhattuk meg, amelyet már nem korlátoznak külső vagy belső megszokások, elvárások, társadalmi vagy munkaszerepek. Ebben a dimenzióban már mindegy az is, hogy valaki addigi évtizedei során főként újságíró, sportvezető vagy jogász volt-e (netán fekvőrendőr, ahogy egyszer kisebbik lányod mondta rólad az óvodában), nem számít a jogi diploma, a Nemzeti Sport rovatvezetői múlt, a sportminisztériumi tanácsadói munkakör, a klubvezetői tisztség, az MLSZ-szakágfelelősi pozíció.

Még az sem, ha az illető „az ország legnagyobb feministája”, ahogy szokott humoroddal tituláltad megkerülhetetlen szerepedet a női labdarúgás elismertetéséért vívott küzdelemben. Pedig ha valamiért, ezért igazán hálás lehet neked az utókor: a témának szentelt munkásságod, a női bajnokságokról és a válogatottról szóló könyvek, a szakág hazai történetét feldolgozó előadások, kiállítások, a terület elhivatott sportvezetői képviselete nélkül bizonyosan nem tartana ott ma a női futball Magyarországon, ahol tart (és itt nyilvánvalóan tennél egy fanyar megjegyzést arról, hogy hol tarthatna).

Gyermeki lelkesedéssel meséltél a vágybeli könyvről, ugyanazzal a kötöttségektől felszabadult, tiszta elmével, amellyel szembenéztél hét éve diagnosztizált súlyos betegségeddel. Ha a helyzetedet ismerők hogyléted felől érdeklődtek, halvány mosollyal és ezzel a tömör válasszal szolgáltál: „Élek.” A feleletben benne volt mindaz, amit a szó addig takart: a hajdani gombfocicsaták, a kecskeméti első meccslátogatás, a népstadionbeli 1971-es magyar–francia, az egyetemi kalandok, az Unitas kispályás csapat, a különleges felmenőkkel büszkélkedő család, a két lánygyermek, Lili, az unoka és a gazdag életút minden emléke.

Hat perccel korábban született bátyáddal, Dénes Tamás futballtörténésszel közösen írt családtörténeti könyvedben, a rokonok, barátok körében terjesztett Az örökség című 2022-es kötetben azzal az elképzelt képpel zárod visszaemlékezésedet, hogy kis unokád a jövőben „...talál egy könyvet szülei polcán, amelynek az a címe, »Az örökség«. Éppen harminc éve született. Úgy dönt, ideje megírni a folytatást...”

András, szerintem lesz könyv.