Nem az a német… – Szeli Mátyás jegyzete

A labdarúgást azért is szeretjük, mert időnként borul a papírforma, a kicsi embertelen küzdelemben legyőzi a nagyot, vagy épp „két” gigász csatájában gyönyörködhetünk, amelynek kimenetele megjósolhatatlan.

Ha úgy vesszük, a FIFA díjátadóján most is hasonló történt. Az egyáltalán nem meghökkentő, hogy a férficsapatoknál a Bayern München a mezőny fölé nőtt, az már inkább, hogy a férfikategóriáknál a háromból csak két elismerést (legjobb játékos, legjobb kapus) sikerült begyűjteniük a bajorok képviselőinek, az edzőknél ugyanis a Liverpoolt irányító Jürgen Klopp Hansi Flick előtt végzett.

A magyar média képviseletében magam is szavaztam e kategóriákra, és kár tagadni – hiszen néhány napja erről írtam –, szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne triplázzanak a müncheniek, az már nyilvános, hogy mindenhol a Bayern-jelöltet tettem az első helyre. Mivel mások szempontrendszerét nem ismerem, ezért nem feltétlenül lenne lovagias a választásukat kritizálnom, így inkább azt fejteném ki, szerintem miért (lett volna) Hansi Flick a legjobb edző. Jürgen Klopp ugyebár az elmúlt egy évben az angol bajnoki cím mellett klubvébét nyert a Liverpoollal, míg a Bayern szakvezetője a Bundesliga-elsőség mellett Német Kupát, Bajnokok Ligáját, valamint német és európai Szuperkupát. Konkrétan több trófeája van, mint ahány mérkőzést elveszített. Azt aláírom, hogy a kiélezettebb verseny, a riválisok erőssége miatt egy angliai elsőség többet érhet a németnél, de a Bayern a klubfutball csúcsának tekintett BL-ben is félelmetes erődemonstrációt tartott. A Tottenham ellen tíz, a Chelsea ellen (két-két mérkőzésen) hét gólt szerzett, a Barcelona kapujába egy meccsen nyolcszor talált be, a Lyonnak háromszor és végül a PSG-t is sikerült 1–0-ra legyőznie, és a sorozat történetében először minden mérkőzését megnyerve diadalmaskodott.

Még azt is elfogadnám, hogy összességében Klopp hatása a Liverpoolra nagyobb, mint Flické a Bayernre, hogy valóban épített valamit, csak éppen a szavazás kapcsán ez irreleváns, hiszen minket arra kértek, egy bizonyos időszak eredményeit, érdemeit vegyük figyelembe. Ez ugyanígy igaz a játékosok esetében is, egy egész pályafutást tekintve helyezhetek magasabb polcra valakit, de nekem nem ez alapján, hanem egy adott periódust nézve kell döntenem.

Persze az ilyen díjátadók egyik szépsége – és talán rákfenéje is –, hogy egy csapatsportág kiváló, gyakorta teljesen eltérő szerepkörben futballozó játékosait, illetve más körülmények között dolgozó edzőit kell összehasonlítanunk. Ezért is generál sok vitát az ilyen esemény, hiszen még klubszimpátia sem feltétlenül kell ahhoz, hogy ne értsünk egyet a végső sorrenddel, de talán ez is a szervezők egyik célja, hiszen mindez még inkább ráirányítja a reflektorfényt a gálára.

Csak az nem feltétlenül jó, ha túl sokat kell magyarázni a bizonyítványt.