Manapság ritka esemény, amikor a mezőnyjátékosokból kapus lesz, de a futball kezdeti éveiben ez a posztok közti csere megszokottnak számított. A játék eredeti, 1863-as szabályzata még nem tesz különbséget a kapus és a többi játékos között, sőt bárki használhatta a kezét a kapuban, amivel gyakorlatilag a mai értelemben vett „vészkapus” stratégiát alkalmazták. Csak az 1871-es módosított játékszabály mondta ki, hogy a kijelölt kapusokon kívül senki sem érintheti meg a labdát kézzel.
Ennek ellenére a kapus továbbra sem önálló posztként létezett: ugyanazt a mezt viselte, mint a többiek, nem volt kesztyűje, ráadásul bármelyik játékos lehetett kijelölt kapus. Az FA-kupa legelső döntőjében, a Wanderers és a Royal Engineers 1872-es márciusi összecsapásán a Wanderers kapusa, Reginald Courtenay Welch valójában mezőnyjátékos volt, aki rendszerint hátvédként vagy középpályásként játszott. A tapasztalatlansága ellenére a meccs után az egekig magasztalta a sajtó a kapuban való helytállása miatt, ugyanis a Wanderers kapott gól nélkül úszta meg a meccset, és nyert 1:0-ra a döntőben.
A helyzet fordítottja, amikor a kapus támad, talán még ritkább és még élvezetesebb. A szituáció a körülmények miatt olyan ritka: egy kapus kiállítása nem szokatlan esemény, ahhoz viszont, hogy a kapus a csatársorba nyomuljon, sok tényezőnek kell egyszerre megvalósulnia.
Ha már tréfás döntésekről van szó, akkor meg kell említeni Stuart Pearce-t, aki taktikai okokból küldte támadni a kapust. A Manchester City edzője a 2004–2005-ös idény utolsó napján hívta pályára a cserekapus Nicky Weavert, majd küldte előre David Jamest az utolsó hét percre a Middlesbrough elleni 1–1-es meccsen.
„Ki akartam zökkenteni az ellenfelet, ami végül sikerült is – mondta Pearce. – Végül kizökkentek ők is, és mi is.”
James nem volt eredményes az ellenfél összezavart védőivel szemben.
Van viszont néhány kapus, akinek valóban különleges mezőnyjátékosi képessége van...
A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo oldalán, ide kattintva!