Búcsú Les Murraytől

Amikor Melbourne-ben kiültünk egy étterem teraszára, lehetetlen volt többé beszélgetni vele, percenként állt meg valaki, hogy hadd készítsen közös képet. A televíziózás virágkorának igazi szupersztárja volt, aki ugyanakkor mindig küldetésnek tekintette a szakmáját. Meg akarta értetni az európai foci iránt sokáig teljesen közömbös ausztrálokkal, hogy „márpedig ez a világ első számú játéka”. 1977-től (akkor lett Ürge Lászlóból Les Murray) évtizedeken át ő közvetítette a labdarúgó-világbajnokságokat, a Bajnokok Ligája-mérkőzéseket és a Socceroos, azaz az ausztrál labdarúgó-válogatott meccseit, beleértve a 2006-os világbajnoki selejtezőket és a tornán mutatott bravúros szereplést. A futball arca és hangja volt Ausztráliában.

Tizenegy éves koráig két bátyjával az Aranycsapat bűvöletében élt Budakeszin, hogy aztán a forradalom után a távozás mellett határozó család kalandos körülmények között 1957-ben Ausztráliába érkezzen. Rockzenész szeretett volna lenni, írja önéletrajzi könyvében, de a futballban találta meg élete értelmét. Az ausztrál labdarúgás többi magyar apostolával, a 61-szeres ausztrál válogatott Abonyi Attilával, a sportági szövetséget máig vezető Frank Lowyvel, a szöuli olimpia sikerkapitányával, Árok Ferenccel vagy az edzőként ausztrál bajnok és kupagyőztes Puskás Ferenccel együtt sokat tett azért (a most megjelenő nekrológok sora szerint talán a legtöbbet), hogy a kontinensnyi ország megszeresse a futballt. Kifinomult humorú, a futballban mindig az emberi történeteket felfedező, élőben is könnyedén és természetesen fogalmazó, a szakmája iránt mélyen alázatos televíziós volt, aki a legnépszerűbb és legismertebb ausztrálok egyike lett, miközben mindig érezhető maradt magyar akcentusa (jóízűen tudott nevetni azon, hogy egy jól sikerült csel szinonimája magyarul a „megetetni” kifejezés). A FIFA etikai bizottságában dolgozott, amíg lehetett a FIFA-ban etikáról beszélni, és undorodott minden tisztességtelenségtől, de rajongott mindenért, ami emberi, szép, felemelő, drámai. Röviden: az életért és a futballért.

Amikor Melbourne-ben kiültünk egy étterem teraszára, lehetetlen volt többé beszélgetni vele, percenként állt meg valaki, hogy hadd készítsen közös képet. A televíziózás virágkorának igazi szupersztárja volt, aki ugyanakkor mindig küldetésnek tekintette a szakmáját. Meg akarta értetni az európai foci iránt sokáig teljesen közömbös ausztrálokkal, hogy „márpedig ez a világ első számú játéka”. 1977-től (akkor lett Ürge Lászlóból Les Murray) évtizedeken át ő közvetítette a labdarúgó-világbajnokságokat, a Bajnokok Ligája-mérkőzéseket és a Socceroos, azaz az ausztrál labdarúgó-válogatott meccseit, beleértve a 2006-os világbajnoki selejtezőket és a tornán mutatott bravúros szereplést. A futball arca és hangja volt Ausztráliában.

Tizenegy éves koráig két bátyjával az Aranycsapat bűvöletében élt Budakeszin, hogy aztán a forradalom után a távozás mellett határozó család kalandos körülmények között 1957-ben Ausztráliába érkezzen. Rockzenész szeretett volna lenni, írja önéletrajzi könyvében, de a futballban találta meg élete értelmét. Az ausztrál labdarúgás többi magyar apostolával, a 61-szeres ausztrál válogatott Abonyi Attilával, a sportági szövetséget máig vezető Frank Lowyvel, a szöuli olimpia sikerkapitányával, Árok Ferenccel vagy az edzőként ausztrál bajnok és kupagyőztes Puskás Ferenccel együtt sokat tett azért (a most megjelenő nekrológok sora szerint talán a legtöbbet), hogy a kontinensnyi ország megszeresse a futballt. Kifinomult humorú, a futballban mindig az emberi történeteket felfedező, élőben is könnyedén és természetesen fogalmazó, a szakmája iránt mélyen alázatos televíziós volt, aki a legnépszerűbb és legismertebb ausztrálok egyike lett, miközben mindig érezhető maradt magyar akcentusa (jóízűen tudott nevetni azon, hogy egy jól sikerült csel szinonimája magyarul a „megetetni” kifejezés). A FIFA etikai bizottságában dolgozott, amíg lehetett a FIFA-ban etikáról beszélni, és undorodott minden tisztességtelenségtől, de rajongott mindenért, ami emberi, szép, felemelő, drámai. Röviden: az életért és a futballért.

Amikor a 2014-es vb után hivatalosan visszavonult (búcsúpartijára még Pelé is Sydneybe utazott), mintha az élete értelmét veszítette volna el. Nem tudom, hogy azért fejezte-e be, mert beteg lett, vagy azért lett beteg, mert befejezte, ám nem volt többé az a felhőtlenül jókedvű „Laci”, aki előtte. Halálhíre „sokkolta Ausztráliát”, ahogyan az egyik televíziós hírben elhangzott hétfőn, a helyi újságok a címlapon búcsúznak tőle, a brit Daily Mail pedig „rettenetes veszteségről” írva idézi a helyi sajtót és mutatja be hosszan Murray karrierjét, miközben idehaza nem sokan ismerték. Ő azonban hallatlanul büszke volt magyar kitüntetésére (az Ausztrália-rendnek is kitüntetettje volt), és profiként, de már betegen vezette idén februárban a melbourne-i Puskás-szobor állítása kapcsán rendezett ünnepségeket. Kevés nagyobb rajongója volt nála Öcsinek, aki gyerekkora példaképéből új hazája sztárja és a barátja lett a nyolcvanas évek végén. Megrázó visszanézni, miként méltatta ő maga a magyar világnagyságot az SBS adásában halálakor.

Most őt méltatják a televízió-műsorok, s hihetetlen, hogy a képernyőn már csak archív felvételeken láthatjuk. És nem koccintunk többé pálinkával és nem reggelizünk többé a Vörösmarty téren...