Királyokból kutyaütők: eltűnt dicsőség és nagycsapatok nyomában

LEEDS UNITED (háromszoros angol bajnok, egyszeres FA-kupa-győztes, kétszeres VVK-győztes, BEK-döntős, KEK-döntős – ma harmadosztály)

Yorkshire legnagyobb és legbüszkébb klubja bukásának története minden mai angol klubvezető rémálma, és ami azt illeti, ez érthető is: a Leeds ugyanis bemutatta, hogy miként lehet meghatározó csapatból egy igen látványos összeomlás „segítségével” csődbe jutni, majd a harmadosztályban landolni.

No de először a dicső múlt. 1961-ig jobbára az élvonal és a másodosztály között ingázott a United, majd az épp súlyos anyagi nehézségekkel küzdő klubnál (ez még visszatérő jelenség lesz…) kinevezték a kispadra Don Revie-t. Ő 1964-re feljuttatta a gárdát az élvonalba, és tíz éven keresztül a Leeds kirobbanthatatlan volt az első négy közül a First Divisionben.

Az akkori nagyok némiképp gyanakodva méregették a gyorsan befutó riválist – talán ennek is köszönhető, hogy Revie Unitedje nem örvend(ett) a legjobb hírnévnek –, amely sokak szerint inkább keménykedett, mint futballozott.

A United 1968–1969-ben és 1973–1974-ben is megnyerte a bajnokságot, ezenkívül begyűjtötte az FA-kupát, a Ligakupát, kétszer a VVK-t (egyszer a Ferencváros ellen), majd Revie átült az angol válogatott kispadjára. Utódja 44 napig ősellensége, Brian Clough lett, aki aztán hamar megbukott (a viharos időszakról film is készült, a Damned United), hogy aztán a Nottingham Forestből csináljon nagycsapatot – a piros-fehérek mára szintén a süllyesztőben vannak.



A Leeds a hetvenes években két nemzetközi kupadöntőt (1973, KEK és 1975, BEK) vesztett el döbbenetes bírói hibák következtében, az első esetében a szurkolók mai napig bundát emlegetnek. A nyolcvanas évekre a másodosztályba süllyedt a klub, hogy Howard Wilkinson kiemelje onnan, és – nagyban egy bizonyos Eric Cantonának köszönhetően – bajnokságot nyerjen vele 1991–1992-ben.

A bukást hozó újabb „aranykor” a kilencvenes évek végére esett, amikor David O’Leary sok fiatal tehetségre építve remek együttest hozott össze. Évekig a legjobb öt között zártak a Premier League-ben, bár a bajnoki címre nem volt esélyük, viszont Peter Ridsdale elnök hatalmas kölcsönöket vett fel, számítva a BL-bevételekre – egyedül új igazolásokra 100 millió fontot költött a Leeds. Egy ideig ez bejött, a csapat az UEFA-kupában és a BL-ben is elődöntőbe jutott, majd összedőlt a futóhomokra épített palota.

A United kevéssel, de lemaradt a BL-kvalifikációról, és a vezetőség kulcsjátékosok eladására kényszerült. Két szezonon belül romokban hevert a klub, Ridsdale lemondott, ám ez sem segített: a csapat kiesett. El kellett adni minden, még értéket képviselő játékost, a stadiont, az edzőpályát, azonban ez sem volt elég: 2007 májusban csődeljárást kért a klub, amely időközben kipottyant a harmadosztályba. Azóta is ott van, és az eredményekkel sem büszkélkedhet: 2008 decemberében a ligarendszer alatti Histon szégyenítette meg a Leedset az FA-kupában, a feljutás meg nem jött össze egyenes ágon – a playoffban viszont még próbálkozhat a hatalmas szurkolótábor segítette csapat. Ridsdale és O’Leary szerencsejátéka pedig minden klubvezető számára intő lecke lett…



PRO VERCELLI (hétszeres olasz bajnok, ma Serie C2/A – negyedosztály)

A Leeds bukása többé-kevésbé a szemünk előtt játszódott le, viszont alighanem sokan még csak nem is hallottak egy Pro Vercelli nevű együttesről, amely pedig sokáig igazi, domináns nagycsapat volt Olaszországban.

Igaz, nagyon régen. Az „oroszlánok” 1908-ban és 1909-ben szerezték meg az első két bajnoki címüket, majd 1910-ben majdnem a harmadikat is, csak az olasz szövetség kiszúrt velük… A Pro Vercelli és az Inter azonos pontszámmal végzett az élen, előbbiek jobb gólarányuk miatt megünnepelték a bajnokságot, majd a szövetség beintett: lassan a testtel, spareggio lesz.

Az időpont ráadásul ütközött a katonai válogatott meccsével, melyen sok Pro Vercelli-játékos szerepelt, így a vezetőség „visszaintett”, és a bajnoki döntőre az ifiket küldte ki (10-15 éves gyerekeket), akiket persze aztán 10–3-ra le is gázoltak a milánóiak. Ez volt az Inter első scudettója...

A Pro Vercelli volt az első csapat Olaszországban, melynek szakvezetői az akkori legmodernebb edzésmódszerekkel dolgoztak. A trénerek rengeteget dolgoztak rögzített játékhelyzeteken, nagy hangsúlyt fektettek a fizikai felkészítésre, a csapat pedig meghálálta ezt, és sorban nyerte az olasz bajnokságokat. Zsinórban, veretlenül (!) megnyert három scudetto után két arany még a húszas években is összejött, majd a klub szerencsecsillaga leáldozott.



Nem történt semmi drámai: a kisváros együttese egyszerűen már nem bírta tartani a lépést a nagyokkal. Az olasz futballtörténet egyik legkiválóbb centere, a világbajnok Silvio Piola (róla van elnevezve a stadion ma) még a harmincas évek elején is „élvonalban tartotta” góljaival a gárdát, de aztán eladták a Laziónak, a Pro Vercelli pedig 1934–1935-ben egyből kiesett.

1941-ben már Serie C-s volt a gárda, liftezett egy kicsit a másodosztályba, megjárta a regionális bajnokságokat, manapság pedig már hosszú évek óta a negyedosztály egyik középcsapata. A klub két legismertebb mostani játékosa a Juventusszal BL-t nyerő Massimo Carrera és az Interben, valamint a Milanban is megforduló Maurizio Ganz. A Pro Vercelli pedig alighanem megmarad már kiscsapatnak, csodálatos történelemmel.



STADE DE REIMS (hatszoros francia bajnok, kétszeres kupagyőztes, kétszeres BEK-döntős, ma Ligue 2 – másodosztály)

Ötvenes évekbeli együttesük minden idők egyik legjobb francia csapata volt, amelyben zsenik sora játszott, most pedig stabil másodosztályú az egyesület – ám ez fejlődés, mert évekig még lejjebb vegetáltak…

Az Arsenalhoz hasonló mezben játszó reimsi alakulatot először 1949-ben koronázták az ország bajnokává, majd 1962-ig még öt bajnoki és két kupagyőzelmet gyűjtött be a klub. A Ligue 1 történetének legsikeresebb edzője, az összesen kilenc bajnoki címet szerző Albert Batteux szenzációs csapatot rakott össze a koronázóvárosban, előbb Raymond Kopa, majd Just Fontaine vezetésével – a francia futballtörténet legnagyobb csillagai között vannak mindketten.

Európa trónjára sosem bírt felülni a Reims, bár kevésen múlott. Az első BEK-kiírásban (többek között a Vörös Lobogót, vagyis az MTK-t kiverve) a fináléba jutott az együttes, de ott hiába szerzett tíz perc alatt kétgólos előnyt a Real Madrid ellen, Alfredo di Stéfano és társai kiegyenlítettek, majd 3–2-es reimsi vezetés után három gólt lőve fordítottak. 1959-ben is a Real volt az utolsó akadály, a „királyiak” akkor 2–0-ra nyertek.

A Reims szép lassan kikopott a legjobbak közül, a hatvanas évekre megjárta a másodosztályt is, majd „liftező” csapat lett a Ligue 1 és a Ligue 2 között. A nyolcvanas évekre már a harmadik ligát is megismerte a közben majdnem csődbe jutó klub, 1991-ben pedig az ötvenmillió frank-os adósság miatt már „be is dőlt”, és mindenét el kellett árvereztetnie. Szó szerint: többek között a 230 kupát is, amt a Reims addig gyűjtött…

A gárda kissé megváltoztatott néven a Division d’Honneur-ből kezdte magát visszaverekedni. Sikeresen, a Reims ugyanis szép lassan lépkedett felfelé, és az elárverezett kupákat is visszaszerezte. 2002-ben ismét másodosztályú volt a csapat, majd két gyors osztályváltás (lefelé, illetve fölfelé) óta stabil tagja a Ligue 2-nek. Az ötvenes évek dicsősége azért még messze van.



FORTUNA DÜSSELDORF (egyszeres német bajnok, kétszeres német kupagyőztes, KEK-döntős, ma 3. Liga – harmadosztály)

Ha az elmúlt évekre visszanézünk, elmondhatjuk: Fortuna nem volt igazán kegyes a róla elnevezett csapathoz… Az 1895-ben alapított klub a harmincas években emelkedett a nagyok közé, 1933-ban pedig a Schalkét legyőzve a Ruhr-vidékről elsőként megszerezte a bajnoki címet.





A második világháborúig stabilan tartotta magát az erős alakulatok között a Düsseldorf, majd az újjáalakított csapat az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején is játszott (de elvesztett) három kupadöntőt. A Fortuna nem kapott helyet a Bundesliga alapítói között, hamarosan viszont felverekedte magát, és 1971-től a klub egyik legjobb korszaka következett.

A piros-fehérek kétszer is bronzérmesek lettek, illetve 1978-ban, 1979-ben és 1980-ban elhódították a Német Kupát, rekordot döntve: a három menetelés alatt 18 egymást követő győzelmet arattak a kupában! 1979-ben a KEK-döntőbe is bejutottak, és nagyon megizzasztották a Barcelonát, a hosszabbításban azonban elbuktak (3–4).

A Fortuna Bundesliga-tartózkodása 1987-ben egy rövid időre véget ért, de 1989–92 és 1995–97 között ismét az élvonalban játszott. Innen lehet nagyot bukni: 1999-től kezdve majd' egy évtizedig az amatőrligákat „boldogította” az időközben teljesen szétesett és állandó anyagi gondokkal küszködő klub.

A megszűnés szélére sodródott egyletet 2001-ben a csapat hírneves szurkolói, a Toten Hosen tagjai mentették meg: a hihetetlenül népszerű punkbanda éveken keresztül volt az együttes szponzora. Lassú felemelkedés kezdődött: a Düsseldorf új stadiont kapott a 2006-os világbajnokságra, a futballistái pedig most a harmadik ligában a feljutásért küzdenek az Unterhachinggal és a Paderbornnal.



INNSBRUCK (tízszeres osztrák bajnok, hatszoros kupagyőztes, BEK-negyeddöntős. Megszűnt.)

Az Innsbruck Ausztria „elátkozott” nagycsapata. A Rapid és az Austria utáni harmadik legeredményesebb osztrák klub minden inkarnációja összeomlott, végül pedig megszűnt, jogutód nélkül.

A történet az SSW Innsbruckkal kezdődött, amely 1970–1971-ben első tiroli csapatként hódította el az aranyérmet, majd kétszer megvédte bajnoki címét. A hetvenes években összesen öt bajnokságot és öt kupát nyerő gárda 1981-ben meglepetésre kiesett. 1986-ban FC Wacker Innsbruck lett a klub új neve, amely FC Swarovski Tirolra változott, miután a Swarovski megvette a licencet. A Wacker maga a nyolcadosztályban kezdhette újra, majd negyedosztályúként szűnt meg, 1999-ben.

A Swarovski 1989-ben és 1990-ben bajnokságot nyert, 1989-ben pedig kupát, majd nevet váltott, FC Tirol Innsbruckra. Ez a formáció 2000 és 2002 között háromszor lett aranyérmes Kurt Jarával, majd Joachim Löwvel. Az utolsó bajnoki címet villámgyors összeomlás követte: a túlköltekező csapatnak ki kellett árusítania a játékosait, de ez sem segített: megvonták tőle a licencet, és a bajnokcsapat 2002-ben csődöt jelentett, majd megszűnt. Ez azért viszonylag ritkán történik meg aranyérmesekkel… Jogutód nincs, a „szellemi jogutód” Fussballclub Wacker Tirol a másodosztályban játszik.