Mi, magyarok javában az elvesztett berni világbajnoki döntőn keseregtünk 1954-ben, amikor a holland profi labdarúgás egyáltalán megszületett. Nem sokon múlott, ugyanis a klubok jelentős része a profi liga megalakulása ellen szavazott, mondván, a hivatásos sport erkölcstelen, és legfeljebb néhány őrült lesz hajlandó fizetni azért, hogy futballozzon. A vitát, ha áttételesen is, egy árvíz döntötte el. Akkoriban már játszott néhány holland is a francia bajnokságban, akik jótékonysági mérkőzést szerveztek Párizsban a hazai árvízkárosultak javára. Alaposan elpáholták a holland bajnokságban szereplő amatőröket, és a szövetség vezetői belátták: a profizmus magasabb minőséget jelent, és érdemes belevágni.

Azóta ők is elvesztettek két vb-döntőt, míg mi ma már arról is csak álmodunk, hogy egyszer talán eljutunk egy világbajnokságra. A klubcsapataik folyamatosan a kontinens és a világ élvonalába tartoznak, több BL- és más kupagyőzelem öregbíti a holland futball hírnevét, míg a mi csapataink az idén már augusztusban elbúcsúztak Európától. Mondhatnánk, Hollandia gazdag ország, legalábbis jóval gazdagabb, mint Magyarország, ám a két nép labdarúgásának ellenkező irányba haladó fejlődésgörbéjét mégsem ez magyarázza elsősorban.

A mozifilm, a beat és persze a foci

Igaz, kell a pénz is, de a legfontosabb az, ami nem a vagyon függvénye: ez a gondolkodás.
Hollandia a század során nem játszott főszerepet Európa történetében, de vágyott a kiugrásra, arra, hogy megmutassa magát. Alig több mint egy hete az egyik legenda, Piet Keizer nyilatkozta lapunknak, hogy a futball a nemzeti önérzet megszerzésének érdekében volt rendkívül jelentős: „Az olaszok a filmjeikkel, az angolok a beatzenéjükkel robbantottak. Mi, hollandok, a futballban találtuk meg ezt a kitörési lehetőséget. Kis ország vagyunk, és ez kézenfekvő lehetőségnek kínálkozott arra, hogy megmutassuk magunkat.”

Veszekedés helyett a nők a labdát rúgják

Ezzel együtt főleg a válogatott sikerei repítették magasba a sportág népszerűségét Hollandiában. A két világbajnoki ezüst-, az 1988-as Európa-bajnoki aranyérem tömegeket mozdított meg, és ezek megalapozták a további fejlődést. A képlet egyszerű: a futball-láz magával hozza a pénzt is. Egy-egy válogatott mérkőzést csaknem tízmillió holland néz meg a televízióban, emiatt a tévés és a reklámjogok folyamatosan duzzasztják a szövetség és a klubok számláit, ebből futja az országos utánpótlás-hálózat működtetésére, stadionok építésére is.

Döbbenetesnek tűnő számok következnek. Hollandiában 1.1 millió ember futballozik, közülük 450 ezer 18 éven aluli, és csak érdekességként jegyezzük meg, hogy 70 ezer a női labdarúgók száma. Ez azért is fontos, mert jelzi, az országban osztatlan a sportág népszerűsége, a lányok és asszonyok nem fanyalognak, ha párjuk vagy gyermekük futballozik.

A holland grundokon elsősorban színes bőrű bevándorlók gyermekei játszanak, nekik nem telik laptopra és hasonló drága holmikra, és a klubok rengeteg tehetséget fedeznek itt fel. Olyan példaképeket tudnak felmutatni, mint Ruud Gullit, Aaron Winter, Frank Rijkaard, Clarence Seedorf – hogy csak néhányat említsünk a szegény sorból indult sztárok közül. A tehetősebb családok sarjai a klubok utánpótláscentrumaiban kezdik pályafutásukat, és kicsit sem kell őket csalogatni, mert a sport, azon belül a futball, rangos időtöltésnek, a profik esetében szakmának számít.

Ehhez képest – és itt jön a gondolkodás – öt éve programot dolgozott ki a holland szövetség, hogy még ennél is többen kezdjenek el futballozni, és akik már játszanak, véletlenül se fordítsanak hátat a labdarúgásnak. A Masterplan előzményeként, 1999-ben, a vezetők felkérték a Deloitte Consulting Irodát, világítsa át a 36 profi egyesület működését és 28 amatőr csapat utánpótlás-szakosztályainak munkáját. Kiderült, hiába a sok siker, a világot elárasztó holland sztárok tömkelege, több odafigyeléssel és néhány reformmal az addigiaknál is jobbra lehet képes az ország futballja.

A játszótereken is zajlik a bajnokság

Ebből kiindulva született meg a fentebb is említett Masterplan, amely nem kizárólag szakmai kérdésekkel foglalkozik. Például megfogalmazza, hogy csak a fizikálisan és szellemileg is felkészített játékosok képesek megfelelően fejlődni, azaz törődni kell a gyerekek jellemével is. A futball révén ők megtanulhatnak nyerni és veszteni, a csapat érdekeit szem előtt tartani, megfogalmazni képességeik és tudásuk határait. Nagyon fontos és tanulságos az a megállapítás is, hogy fiatal korban nem a korosztályos csapatok eredményessége a legfontosabb, hanem a játékosok képzése és fejlődése. Focizni mindenhol lehet, ezért a szövetség nem csupán az iskolák, hanem a játszóterek bajnokságát is megszervezi. Ami pedig az edzőket illeti: nekik korosztályokra lebontva tartják a tanfolyamokat, így aztán a gyerekekekkel évről évre specialisták foglalkozhatnak.

Nem nehéz belátni, az ilyen alapvetések megfogalmazása és bizonyos tekintetben a megvalósítása nem pusztán a pénzen múlik. Ha valamit megtanulhatnánk a hollandoktól, az a gondolkodás, az igényes futball filozófiája.