Nagylaci

A sport és az érzelmek elválaszthatatlanok; már csak ezért is engedtessék meg Nagy Lászlónak, a világklasszis kézilabdázónak, hogy egyéni sikerei érdekében a jövőben a magyar helyett netán a spanyol válogatottban szerepeljen, és ezért is engedtessék meg nekem, a szurkolónak, hogy ne dicsérjem meg érte. Fikarcnyit sem zavart, hogy jó két évtizede Hunyady Emese osztrák lett, mert nem érdekel a gyorskorcsolya. Hidegen hagyott, hogy Bodrogi László franciaként folytatja, ha új hazájának hiányzik egy huszonhetedik hely az országúti kerékpárosok olimpiai mezőnyében, hát legyen. Sőt még abba is könnyedén beletörődtem, hogy Solti Attila guatemalai színekben töltögeti a puskáját. Nagy László más. Valójában ő nem is Nagy László, hanem Nagylaci: éppen úgy, mint ahogy vízilabdában mindörökké lesz egy Benedektibink, kajak-kenuban egy Kovácskatink, a medencében egy Csehlacink, utóbbi remélhetőleg hasmars nélkül. Ők mind-mind egy szelet Magyarország: olyan emberek, akikben gyerekek százai látják a példaképet, olyan sportolók, akik kedvéért sok ezer ember választja a csarnokot vagy az uszodát. Nagylaci a miénk, és Nagylacit nem akarjuk adni. Mert hiába értem én azt pontosan, hogy a spanyol válogatottban jóval nagyobb a világbajnoki és olimpiai győzelem esélye, mint a magyarban (bár a januári vb alapján – hatodik hely itt, tizenharmadik ott – ez mégsem olyan egyértelmű), nehéz elfogadni, hogy a sztár, az ikon, a tényleg istenített példakép egyszer csak odébbáll. Viszszavonhatatlanul. Ha az ötletből valóság lesz, és Nagylacit már nem Nagylacinak, hanem Ladislaónak hívják, akkor azért joggal éreznénk úgy, hogy picit kevesebbek lettünk. Már megint. Nem beszélve a talán már régimódi, ám nálam még divatos nézetről: ha nincs semmilyen rendkívüli körülmény, egy embernek egy haza untig elég. Akinek kettő van, annak valójában egy sincs.