Hát, amit szombaton átéltem, az nem volt mindennapos... És akkor még finoman fogalmaztam. Bevallom, számítottam rá, hogy különleges fogadtatásban lesz részem, de a fanatikus Barnsley-szurkolók alaposan felülmúlták azt, amire készültem. Hatezer torok énekelte a nevemet, amikor bevonultunk a pályára, a hangosbeszélő is engem éltetett és hatalmas tapsvihar fogadta az integetésemet. A kezdésig tartott az éljenzés, sőt, később, amikor lecseréltek és a levezető futást végeztem, minden lelátórész előtt rigmusba foglalták a nevemet. Tényleg nem minden meccs után él át ilyet egy labdarúgó. Nemcsak engem hatott meg a drukkerek szeretete, de a srácok is mondták a találkozó után, hogy borsódzott a hátuk, amikor a pályára léptem, és meghallották az üdvrivalgást. A mérkőzésen aztán már nem volt pardon: kemény párharcok, kegyetlen belépők, igazi Championship-csata – nagyon élveztem. Korábbi csapattársak ide, baráti fogadtatás oda, rendesen megdolgoztattak a védők, én azonban jól viseltem a kemény bánásmódot. Ilyen a brit futball... Ráadásul nem vallottunk szégyent, felvettük a tempót és helyzeteket is sikerült kialakítanunk – szép eredmény a három kettes vereség. Daren Moore-al, Gera Zoli korábbi WBA-s csapattársával cseréltem mezt, de nem csak a dresszről marad emlékezetes a délután: korábbi angliai edzőm, Simon Davey egy akkora Barnsley-zászlóval lepett meg, amekkorát még sosem láttam. Az biztos, hogy fő helyre kerül otthon. Miután visszamentünk a szállodába, elfogyasztottuk utolsó közös vacsoránkat a csapattal és Bobby Davison tájékoztatott bennünket, hogy elégedett volt hány csapattársammal a bárban ütöttem el az időt, és beszéltem velük az elmúlt napokról. Lipcsei Peti, Dragóner Attila és jómagam is legurítottunk egy pohár sört, amiért azt hiszem, becsülettel megdolgoztunk Sheffieldben.
