Mindig magasabbra

Pedig pocsékul kezdődött a reggel. Javában zajlott a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség (AIPS) kongresszusa, és a hosszú, kapcsolatteremtéssel töltött éjszaka után nem jó korán felkelni. Ám a muszáj nagy úr, így már reggel fél nyolckor nyűgösen vártam a liftet, hogy levigyen a földszintre reggelizni.

Amikor kinyílt az ajtó, hirtelen minden kelletlenségem elillant. Egy csinos, fiatal hölgy állt bent a csomagjaival, a világ egyik leghíresebb sportolója, Jelena Iszinbajeva. Az AIPS őt választotta 2008 legjobb sportolójának, az előző nap vette át a díjat. A választás jogosságát senki sem kérdőjelezhette meg, az orosz rúdugró lélegzetelállító eredményekkel büszkélkedhet, a legutóbbi két olimpián aranyérmet nyert, öt éve rendületlenül őrzi világbajnoki címét szabadtéren és fedett pályán is. Tavaly novemberben harmadszor választották meg az év atlétájának (a férfiaknál a jamaicai vágtázó, Usain Bolt lett a legjobb).

Miután átvette az újságírók elismerését, volt alkalmunk szűk körben beszélgetni, és most, íme, itt az újabb lehetőség. Jelena Iszinbajeva sugárzóan kedves és közvetlen egyéniség, nem veszik körbe mogorva testőrök és sajtófelelősök, nem okozott neki gondot, hogy beszélgessünk, amíg a taxijára várt. Az alábbi interjú a szűk körű és a kettesben zajló beszélgetésből kerekedett ki.

Hova utazik innen, Milánóból?

Vissza Formiába. Ez egy csodálatos edzőközpont, fél-úton Róma és Nápoly között – ott készülök. Most két napot kihagytam, muszáj visszamennem és edzenem.

Tulajdonképpen hol van az igazi otthona?

Nehéz kérdés. Papíron az állandó lakhelyem Monte-Carlo, amely remek hely, de mégsem mondhatnám, hogy csak oda megyek haza. Ugyanez igaz Moszkvára vagy a szülővárosomra, Volgográdra is. A versenyek idején állandóan úton vagyok, a felkészülés időszakaiban pedig igyekszem a három város valamelyikének közelében edzőtáborozni, hogy ha meg akarom törni az edzések egyhangúságát, könnyen felkereshessem az ott élő barátaimat.

Jó így élni?

Megszoktam. A gond inkább az, hogy az edzések, a hosszabb felkészülések egyre nehezebbé válnak. Fiatalabb koromban ez nem okozott gondot, de az idő az én esetemben sem nekem dolgozik. Évről évre nagyobb erőfeszítésbe kerül legyőzni a napi rutint, azaz rávenni magamat az állandó megújulásra. Pedig muszáj, mert nem hiszem, hogy a pályám végén járnék, hogy ne lennék még képes új csúcsokra.

Számolja, hogy hányszor állított fel világcsúcsot?

Kapásból nem tudnám megmondani, de húsz felett járok.

Szabadtéren tizennégyszer, fedett pályán pedig tizenkétszer, ezt az évet ráadásul azzal kezdte, hogy nőként elsőként jutott öt méter fölé teremben. Meddig lehet még javítani, hol van a határ?

Fogalmam sincs, de ezt szerintem senki sem tudja megmondani. Ugyanakkor biztos, hogy még nem értük el. Én például tíz éve kilencven centiméterrel ugrottam kisebbet, mint amennyire ma képes vagyok, és tudom, hogy még mindig vannak tartalékaim.

Miben? Mondjuk tovább erősödhet?

Az erő is fontos, de a technika csiszolása, kisebb-nagyobb módosítása a javulás kulcsa. Valamikor a rohamomat kellett egyre erőteljesebbé tennem, de az már rendben van. Szergej Bubka mesélte, hogy japán tudósok számítógépes elemzéssel kimutatták, jobb technikával harminc centivel magasabbra juthatott volna. Mindent egybevetve én is képes vagyok még a fejlődésre, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy egy nap jön majd valaki, aki az én csúcsaimat is túlszárnyalja.

Milyen magasságot szeretne mindenféleképpen átugrani?

Centikben mérve nem fogalmaztam meg célokat. Legfeljebb úgy, hogy mindig legalább egy-egy centivel haladjam túl az aktuális csúcsot, azaz szeretnék mindig magasabbra jutni. Mindig az átugrandó léc lebeg a szemem előtt, aztán majd meglátjuk, mire jutok. Egyszer biztosan felvirrad majd az a nap, amikor ráérzek, elértem képességeim határát – de az még biztosan odébb van.

A napokban féltucatnyi sportoló bukott le utólag a pekingi tesztek alapján. Hallott róla?

Természetesen, és a hír nagyon elszomorított. Ezek az emberek elsősorban nem a közönséget, hanem saját magukat csapják be. Az ember önmagának nem hazudhat, hiszen pontosan tudja, hogy csalással jutott a dicsőséghez… Hogy mégis el akarják önmagukkal hitetni ennek az ellenkezőjét, az egyenesen érthetetlen. Remek érzés a siker, a népszerűség, és a vele járó anyagi biztonság is fontos, de szerintem túl nagy ár az egészség kockáztatásával, rosszabb esetben az elvesztésével fizetni érte. A dopping ráadásul nem pótolja a tehetséget, az alázatot és a munkát.

Említette a népszerűséget. Nem nyomasztó, hogy bárhol is versenyez, mindenki önre kíváncsi, és mindenki öntől várja a nagy szenzációt, az újabb világcsúcsot?

Egyáltalán nem. Tény, a csúcsra eljutni könnyebb, mint ott tartósan megkapaszkodni, de nekem segít, engem feldob ez az érdeklődés. Az ugyan engem is meglepett, ahogyan Pekingben ünnepeltek az emberek már a verseny előtt, a hangzavar miatt nem is hallottam a nevemet, amikor szólítottak. De szükségem van a tömegre a versenyeken, inspirál a telt ház. A népszerűség pedig azért hasznos, mert miattam egyre több gyerek vonzódik a rúdugráshoz, ezt bizonyítja az a több száz vagy ezer e-mail is, amelyeket az olimpia után küldtek nekem. Márpedig mostanság roppant fontos, hogy a gyerekek igazi értékeket lássanak maguk körül, amire a sport tökéletesen alkalmas.

Jól tudom, hogy tagja az orosz hadseregnek?

Félig. A vasúti katonai klub versenyzője vagyok, így tehát valóban kötődöm a hadsereghez, de ha ne adj’ isten, kitörne a háború, nem kellene fegyvert ragadnom.

Visszatérve a versenyekhez, mindig akkor lép színre, amikor a mezőny többi tagja már túl van több kísérleten. Hogyan őrzi meg így a koncentráltságát?

Nehezen. Különösen úgy, hogy érzékelem, a közönség engem les, figyeli, mit csinálok. Nos, általában gondolkodom. Mindenről, ami eszembe jut, leszámítva magát a versenyt, azt igyekszem kikapcsolni az agyamból, amíg nem jön el az én sorom. Nem kísérem figyelemmel, hogy a többiek mekkorát ugranak, csak akkor, amikor már én is ringbe szállok – utána viszont már csak ez létezik számomra.

A két olimpiai aranyérme között lehet különbséget tenni?

Hogyne. Athénban ötven százalékban voltam a szám esélyese, így kisebb volt rajtam a teher. Pekingben az emberek el sem tudták képzelni, hogy ne én nyerjek, és ezért az a verseny mentálisan keményebb próba volt számomra, mint az athéni.

Emlékszik rá, hogy legutóbb mikor kapott ki?

Persze. A párizsi világbajnokságon 2003-ban. Egy hónappal korábban ugrottam az első világcsúcsomat, és a vetélytársakat nézve azt hittem, simán nyerek. Végül harmadik lettem, mert félvállról vettem a versenyt. Nagy hiba volt, azóta nem is engedtem meg magamnak.

Most mire készül Formiában?

A berlini világbajnokságra, ahol szeretném megvédeni a címemet. Természetesen világcsúccsal.