„Együtt menetelünk!”
Hatalmas lila-fehér transzparens, több ezer hangos, elszánt, bizakodó újpesti drukker és mintegy háromszáz kispesti fanatikus fogadta a pályára masírozó két csapatot. A képlet roppant egyszerűnek tűnt: az Újpestnek mindenképpen nyernie kellett ahhoz, hogy a nagy rivális Debrecen előtt maradjon, és továbbra is a saját kezében legyen a sorsa. Ebből aztán az is következett, hogy a bajnoki aranyéremért hajtó lilák számára volt jóval nagyobb a tét, mint az erre a szezonra középcsapattá váló Bp. Honvédnak. Ám ez a súly, vagy inkább tét nem nyomta agyon a hazai futballistákat, akik a kaposvári nagyjelenete után eltiltott, lelátóra száműzött edzőjük nélkül is rendkívül nagy iramban kezdték a találkozót. Szentes Lázár amúgy ott állt karba tett kézzel a hazai kispad mögött három méterre az alsó szektorban.
Izgulnivalója pedig volt bőven edzőnek, szurkolónak egyaránt, ugyanis magyar szinten izgalmas, lüktető, élvezetes meccset játszott a két csapat. Írhatnánk azt is, hogy a tradíciók miatt mindez elvárható lenne, ám hagyjuk, mi volt régen, mi történt a népstadionbeli kettős rangadókon, ez egy új kor, amelyben az Újpest tizenegy év után ismét bajnoki címet szerezhet. Mert ez minden egyes megmozduláson, párharcon látszott: a lilák nagy lelkesedéssel küzdöttek, és mindezt értékelte is a lelkes hazai tábor.
Talán túlságosan is.
Tudniillik, amikor Kabát Péter a kapufa és a talán későn vetődő Rabóczki Balázs közreműködésével megszerezte a vezetést, egy kósza petárda repült a hazai oldalról a vendégszektorba. Lett is mindjárt „háborús hangulat”, a célba vett kispestiek azonnal >>>